Akkor, amikor az írott és elektronikus sajtó a különböző találkozásokról ad híradást, amikor a különböző szintű állami és civil szférabeli találkozók létrejöttéről, vagy éppen meghiúsulásáról olvashatunk, ill. hallhatunk, amikor sokan a közös összefogás szókapcsolatban látják az EU-s forrásokból való merítés lehetőségét, amikor az egységbe való tömörülésben (vagy éppen az egységből való kitörésben) látják sokan nemzetünk jövőjét, amikor bár a nemzetek összefogását hangsúlyozzák, de mégis csak egy nyelvet akarnak országunkban hallani, akkor találkoznak két ország egy régiójának, egy nyelvet beszélő, egy hitet valló, egy felekezethez tartozó lelkészei.
2009. június 26-án, Zemplénben a határ két oldalán lévő Zempléni Református Egyházmegyék lelkészeinek közös találkozójára került sor, ami nem csupán a határok átjárhatóságában erősítette meg a jelenlévőket, hanem abban is, hogy szorosabb kapcsolat van a két, vagyis a magyarországi és szlovákiai zempléni, az egykori Alsó-Zempléni és Felső-Zempléni református egyházmegyék között, mint azt sokan gondolnák, mint amely kapcsolatokat határokkal, évtizedes elszakítottsággal meg lehetne szüntetni. Nagy megerősödése lehetett ez annak a mintegy 60 református lelkipásztornak, akik az elmúlt évben először megszervezett magyarországi találkozó után, most az egyházmegyéinknek, sőt az egész régiónak nevet adó egykori vármegyeszékhelyre, Zemplénbe ellátogattak.
A találkozó kezdetén Nt. Dr. Börzsönyi József, szerencsi lelkipásztor, a magyarországi Zempléni Egyházmegye esperese hirdette az igét felvetve a kérdést, hogy bár a jelenlévők egy nyelvet beszélnek, de vajon értik-e egymást. Az igehirdetés után a helyi lelkész, Nt. Szaszák Malvin köszöntötte a vendégeket a gyülekezet templomában, majd beszámolt a templom és gyülekezet történetéről elmondván azt a tényt is, hogy a kis egyházközség vágya az, hogy a nagyon rossz állapotban lévő műemlék templomát felújítsa. Ezt követően Nt. Molnár Elemér, királyhelmeci lelkész, a szlovákiai Zempléni Egyházmegye esperese a jelenlévőket a község kultúrházába hívta, ahol folytatódott – ahogyan azt a jelenlévő lelkészek nevezték – a „két zempléni egyházmegye” találkozója. Bogoly János már a kultúrházban mutatta be Zemplén múltját, jelenét, történelmét, állatvilágát, egykori értékeit és mai kincseit. Az előadásból is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen szoros kapcsolat van a határ két oldalán lévő területek között, s hogy bár határt húztak, de a zempléni tájegységet, e természetes régiót nem lehet művileg szétszabdalni. A képekkel is tarkított előadást követően az egybegyűlt lelkészek bemutatkozására került sor, melyben nem csupán azt a települést, gyülekezetet mutatták be a jelenlévők, ahonnan érkeztek, hanem számos esetben utaltak a meglévő személyes, vagy éppen gyülekezeti kapcsolatokra, kötődésekre, de többen szóltak a gondokról, problémákról, nehézségekről ugyanúgy, mint a gyülekezetekben megélt örömteli alkalmakról, pillanatokról. A bemutatkozás után a kultúrházból átvonultak a találkozón nagy számban résztvevő lelkipásztorok az egykori vármegyeházba, ahol a találkozó alkalmából szervezett kiállítás volt megtekinthető. E kötöttnek mondható programsorozat után következett az ebéd, amivel a helyi gyülekezet, ill. község látta vendégül a jelenlévőket, amikor már kötetlenül beszélgethettek a határ két oldaláról érkező lelkipásztorok.
Én hiszem, hogy nagy esemény volt ez a találkozó Zemplén község életében, egyházmegyéink, sőt református egyházunk életében is, s ugyanakkor bízom abban, hogy lesz e találkozónak folytatása úgy az egyházmegyék szintjén, mint a két egyházmegye gyülekezeteinek, gyülekezetei összefogásainak, közös programjainak a szintjén is. Az Úrnál van a jövő, de legyen Övé a dicsőség, hogy e találkozót megengedte a számunkra, a két zempléni egyházmegye számára.
Felvidék Ma, Molnár István
