(Az Echo TV riportjával frissítve) Tizenegyedik alkalommal nyújtották át a polgári újságíródíjat, az Európa-érmet, Budapesten. Az idei kitüntetett Neszméri Gyurkovits Róza. A híres bronzmedált november 21-én egy konferencia keretében adták át. A díjazott munkáját Németh Miklós Attila méltatta (a laudáció teljes terjedelemben a cikk végén olvasható).
A budapesti konferencia Az emberi jogok érvényesülése az Európai Unióban címmel került megrendezésre, amelyet Sipos Zoltán nyitott meg és vezetett, a Szabadelvű Médiaműhely nevében.
A konferencián előadott Duray Miklós, felvidéki politikus, közíró, Bauer Edit, az Európai Parlament képviselője és Ámon Antal újságíró. Fricz Tamás politológus, Európa-érmes közíró előadását felolvasták, mivel ő – betegsége miatt – nem lehetett jelen a díjátadón.
Az Echo TV tudósítása
A díjat, Ligeti Erika alkotását, Szaniszló Ferenc televíziós újságíró, az első Európa-érmes nyújtotta át az idei kitüntetettnek.
A korábbi években kitüntettek közt van Csoóri Sándor, a Hitel főszerkesztője, Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője és Kondor Katalin, a Magyar Rádió korábbi elnöke is.
Az Európa-érem honlapja: www.preshaz.eu/Europa.htm
Neszméri Gyurkovits Róza méltatása:
Dunaszerdahelyen született 1952. december 23-án.
Dunaszerdahelyen járt magyar alapiskolába, Révkomáromban a magyar gépipari szakközépiskolában érettségizett, felsőoktatási tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetemen fejezte be, magyar-szlovák szakon.
Újságírói pályafutását 1979-ben a Nő című hetilapban és annak havonta megjelenő magazinjában, a Barátnőben kezdte.
A hetilapban elsősorban a szlovákiai magyar oktatásüggyel foglalkozott hangsúlyozva írásaiban az anyanyelvi oktatás fontosságát, faluriportjaiban pedig a szlovákiai magyarság gazdasági, szociális és társadalmi gondjaira fókuszált, kidomborítva a kisközösségek (nemzet)megtartó erejét. Része volt annak az öttagú szerkesztőségi csoportnak, amely a hetvenes évek végén szociográfiai értékű sorozatban (Emberek, otthonok, haza címmel) mutatta be járásonként a dél-szlovákiai magyarság életkörülményeinek a változását, különös tekintettel a magyar alapiskolák körzetesítése után kialakult helyzetre, amikor is a magyarok által lakott települések ötven százalékában már nem volt magyar iskola.
A Barátnő magazinban könyvismertetéseket, recenziókat publikált, valamint interjúkat szlovákiai magyar írókkal, költőkkel, amelyekben nem kerülte meg az irodalom közgondolkodást formáló, identitást erősítő szerepét sem.
Pályájában az 1983-as év jelentett törést. A magyar iskolákban tervezett alternatív oktatás bevezetése ellen írt cikkei miatt a kommunista hatalom „burzsoá nacionalizmus” vádjával letiltotta a publikálás lehetőségéről.
Újságírói pályáját csak 1988-ban folytathatta, de kizárólag gazdasági jellegű írásokat publikálhatott.
Az 1989-es rendszerváltást követően a Nő hetilap főszerkesztő-helyettese lett, a lap méltóképpen képviselte a változások fontosságát és a szlovákiai magyarság újraépítkezésének fontosságát egészen 1990 végéig, amikor is a szlovák lapkiadó lemondott a magyar hetilap kiadásáról.
Ezt követően az új napilapban, a Szabad Újságban folytatta pályáját, a lap főszerkesztő-helyetteseként írásaival és szerkesztői munkájával is erőteljesen támogatta az egységes szlovákiai magyar politizálás kialakításának gondolatát. A napilap 1993-ban hetilappá alakult, belpolitikai rovatvezetőként támogatva a szlovákiai magyarság részleges önrendelkezésére és az egyetemes magyar nemzetstratégia kialakítására irányuló törekvéseket. A Szabad Újság 1997-ben megkapta a MÚK Petőfi Sajtószabadság-díját, név szerint Balassa Zoltán, Gyurkovits Róza, Mihályi Molnár László és Neszméri Sándor publicisztikai tevékenységéért.
2000-ben került a Szlovák Rádió Magyar Adásához, ahol parlamenti tudósítóként segítette az akkorra már egyesült Magyar Koalíció Pártja törekvéseinek ismertetését, illetve politikai műsorok szerkesztésével — a szombatonként jelentkező Hétről hétre című háromórás műsorban — annak értelmezését a magyar politikusokkal folytatott beszélgetésekben. A rádiót 2009 tavaszán kényszerült elhagyni, az új szlovák hatalom kisebbségellenes politikájának bírálata miatt mondott fel neki az immár Pátria Rádió névre hallgató magyar adás főszerkesztője.
Jelenleg a Szabad Újság belpolitikai rovatának megbízott vezetője külső munkatársként.
A felvidéki magyar közéletben – a sok bizonytalanság közepette – Neszméri Gyurkovits Róza teljes pályafutása alatt a megbízhatóság, a helytállás példája.
Németh Miklós Attila laudációja:
Dicsérő szavak Neszméri-Gyurkovits Róza méltatására
– Ön szerint mi hiányzik a leginkább most a szlovákiai magyarság életéből?
– Az összetartás, de az nagyon. Mert ha komoly a helyzet, ha rosszak a kilátásaink, a jövőnk érdekében is össze kellene fognunk, s most nem ezt látjuk. Holott a dolgainkat asztalhoz ülve, négy- vagy sokszemközt kellene megvitatnunk, megoldanunk, nem kiteregetnünk kellene…
Amit most látok a közéletünkben, az kiábrándító. Az embereket, az állampolgárokat is inkább önmaguk felé, befelé fordítja, csalódottá teszi. Sokan csalódtak a politikában, a politikusokban, mindabban, amit eddig hitelesnek véltek. Mindenki a maga kis várát vagy fellegvárát építi, és azt hiszi, hogy nagy eredményt fog elérni, pedig az eredmény közös munka, összefogás nélkül, nem fog sikerülni.
Z. Urbán Aladár a Palóc Társaság életre hívója és elnöke válaszolt ezekkel a szavakkal az újságíró kérdésére. „Magyarságunk megőrzése a legfőbb feladat” – adta a Szabad Újságban megjelent interjú címéül Neszméri – Gyurkovits Róza, mintegy ismét megjelölve az utat, amelyen járva számára sem lehet más irány évtizedek óta. Hiszen beszédes az eddig befutott pálya minden pillanata. Az is, amelyben a 20 évvel ezelőtti szklabonyai megalakulásra emlékezhet az elnök úr, és az is, amely a mát negyedszázaddal megelőző időkben történt a krónikással. Mert gondolhatta-e bárki – és főleg Gyurkovits Róza – hogy alig fél évtizeddel azután, hogy a felvidéki magyar iskolákért kiáltó hangját a Csehszlovák diktatúra elnémította, a Felvidéki magyarság saját kezébe veheti saját sorsának irányítását. Ki merte akár remélni is, hogy: a „burzsuá nacionalizmus” vádjával elhallgattató kommunista hatalom gerince megtörik majd a bársonyos forradalomban? És gondolta-e bárki, hogy húsz esztendő demokráciájában csak eddig jutunk, ameddig a mai napig értünk?
Gyurkovits Róza 1983-tól 1989-ig nem publikálhatott. Ám a szilenciumot feloldó kegy is még amolyan bolsevik módi volt. Nem bánjuk írjon, de szó sem lehet oktatásról, magyar iskolákról,
kultúráról, vagy ne adj Isten az ősi földjén élő magyarságról. A nacionalizmustól rettegő cseh és szlovák kommunisták már jól tudjuk, hogy csupán a saját sovinizmusuk játszóterének teljes szabadon hagyását akarták. Szükségük volt minden egyes négyzetcentiméterre a „teljespályás” letámadás érdekében. És most nem elsősorban, és nem csak arra gondolok, ami ünnepelt szerzőnk szülővárosában, Dunaszerdahely stadionjában történt, focimeccsnek álcázottan.
Persze, aki tollat ragad, mert mondandója van, az képes a gazdaság száraz számaiból is értésre érdemes üzenetet alkotni. Aki ismeri olvasóit, annak csupán belső indíttatásra van szüksége ahhoz, hogy az ő nyelvükön fogalmazza gondolatait. És az összefonódás máris egy teljes életre szól.
Aztán Gyurkovits Róza megragadva a változás lehetőségét folytatatta az elkezdett munkát. Folytatatta, mert az befejezhetetlen. Önfeladás lett volna abbahagynia.
Az 1989-es rendszerváltást követően főszerkesztő-helyettese lett a Nő című hetilapnak, amely méltóképpen képviselte a szlovákiai magyarság újraépítkezésének fontosságát egészen 1990 végéig. Akkor ugyanis – mert a szlovák lapkiadó nem nézte jó szemmel ezt a tevékenységet – vélhetően az önálló államiság európai értékrendjének sajátos értelmezésével, egyszerűen beszüntette a magyar hetilap kiadását.
Hetilap híján az új napilapnál, a Szabad Újság szerkesztőségében folytatta pályáját. Második irányítóként írásaival és szerkesztői munkájával is erőteljesen támogatta az egységes szlovákiai magyar politizálás kialakításának gondolatát. A napilap 1993-ban hetilappá alakult. Gyurkovits Róza ezeken a hasábokon a belpolitikai rovatot jegyezte. Ebbéli minőségében is szorgalmazva és támogatva a szlovákiai magyarság – részleges önrendelkezésére, valamint az egyetemes magyar nemzetstratégia kialakítására irányuló – törekvéseit. A Szabad Újság munkáját 1997-ben a Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sajtószabadság díjjal ismerte el.
Az akkori elismerés után bő évtized múltán a kitüntetett mégis kénytelen ezt kérdezni:
– Nem hiányzik önnek, hogy országos szinten nem folyhat nyilvános eszmecsere a legégetőbb gondjainkról, azok megoldásáról? Hisz még az országos terjesztésű sajtó sem képez hálót a szlovákiai magyar társadalom egészében, ahol értekezni lehetne közösségünk sorsáról.
– Hiányzik, hogyne hiányozna – mondja a Palóc Társaság elnöke. De tudom – folytatja – hogy a sajtónk az nem sajtó, mert a zöme idegen kézben van, meg a legtöbbször a balesetekről, érdekesség számba menő eseményekről ír, a mi problémáinkkal nem foglalkozik. Hogy hogyan lehetne megteremteni a közösségünket átfogó hálót? Gondolom, ha olyan politikusai lennének a felvidéki magyarságnak, akik kiharcolnák a nagyobb önkormányzatiságot számunkra – elvégre nyolc éven át a kormányrúdnál voltak! –, akár a területit is, (mondom én,) akkor az itt befolyt adókból lehetne olyan médiánk, amely valóban a miénk.
Mivel ez nincs, legalább a gondolatot ébren kell tartani. Ha Európa többi részén – Dél-Tirolban, Katalóniában – működhetnek autonómiák, nem tudom, itt miért ne működhetnének. Tudom, hogy a szlovák politika nehezen érti meg, fél tőle, a megfojtásunkra törekszik, de ellen kell állni. Ahhoz, hogy itt egy erős magyar közösség éljen, önkormányzatiság kell.
Hiábavaló lett volna hát Neszméri-Gyurkovits Róza, Balassa Zoltán, Mihályi Molnár László és Neszméri Sándor évtizedeket átölelő munkája? Nem hiszem, és nem gondolta ezt így a Kassai Polgár, Márai Sándor sem. 70 év távlatából üzen nekünk, ma élőknek ide, ahol az európai kultúra végveszélyben van.
„Nem közhely, hogy az újságírás több és más, mint »pálya«, mesterség: az újságírás különös idegállapot, megszállottság, nem hasonlítható semmiféle »gyakorlati hivatáshoz«. (…) Olyan méreg ez, – újságot írni, – amelyről nem tud lemondani többé, aki egyszer reászokott.“
Gyurkovits Róza tagja volt annak az öttagú szerkesztőségi csoportnak, amely a hetvenes évek végén szociográfiai értékű sorozatban (Emberek, otthonok, haza címmel) mutatta be járásonként a dél-szlovákiai magyarság életkörülményeinek a változását, különös tekintettel a magyar alapiskolák körzetesítése után kialakult helyzetre, amikor is a magyarok által lakott települések ötven százalékában már bezárt a magyar iskola.
A Barátnő című magazinban könyvismertetéseket, recenziókat publikált, valamint interjúkat készített szlovákiai magyar írókkal, költőkkel. Írásaiban soha sem kerülte meg az irodalom közgondolkodást formáló, identitást erősítő szerepét.
Lehet, hogy mégis Sinkó Ferencnek van igaza? ” Az újságíró a teljesen fölösleges tudományok doktora? Íme, a Te szolgáló leányod? Legyen nekem a Te igéd szerint? Nincs más lehetőség?
Mert hétre hét élőszóban igyekezett megértetni a közös kisebbségi sors közös vállalásának erejét politikussal és hallgatóval. Magyarázta a törvényeket, amelyeket Pozsonyban alkotott a törvényhozás, amelyekre koronázó városunk Szent Márton templomának árnyékot vető magassága már nem lehetett a magyar közösséget felemelő erejű. Ám a megtartás, az oly sokak által várt, remélt, megélt összetartozás a legjobb vizű kútnak bizonyult azokban az években. Szomjúhozta is mindenki ezeket a rádióműsorokat. Kortyolták a reményt, a megmaradás reményét, mígnem valakik elzárták a vízosztó elől a forrásfőt, mi több: talán még meg is mérgezték a forrást.
Vize már csak a szemnek tiszta.
Itala már nem mindig éltet.
De a belső parancs most is egyértelmű. Ha elparancsolnak a mikrofontól, kitiltanak a rádió stúdiójából, a saját pátriád hangszóróiból, akkor úgy beszélsz, hogy másokat szólaltatsz meg.
Úgy szólsz, hogy másokat beszéltetsz.
És mit is mond a Szabad Újság megbízott rovatvezetőjének kérdésére a tanárból minden felvidéki magyar pedagógusává lett kultúra-követ?
„…ha képesek vagyunk önmagunk maradni, akkor ebből a nehéz helyzetből – amelybe beledöngöltek minket, vagy amelybe saját hibánkból estünk – lesz erőnk kilábalni. Hogy emberi életet élhessünk ezen a földön, ahogyan őseink éltek. A magyarságról itt, a Felvidéken semmiképpen nem szabad lemondani, ki kell mellette tartani minden nehézség ellenére, mert a magyar sem rosszabb, mint bármely más nemzet. Ez olyan erkölcsi alap, amelyre minden embernek szüksége van, hogy biztos lábbal álljon a földön, a nyelvünk pedig olyan csodálatos érték, hogy annak megőrzése, csiszolása és továbbadása elemi kötelességünk.”
És, hogy így van, arra itt a bizonyíték. A Palóc földön járó idegen, ha az Ipoly akár jobb, vagy éppen bal partján nyitogatja is a füzest, könnyen bukkanhat Madách Imre nyomára. Találkozhat Mikszáth Kálmán alakjaival. A víz csobogásából kikelhet előtte és a kövekre libbenhet egy Szabó Lőrinci rímpár, esetleg Tóth Sanyi idézi ízes palócsággal Sinkó Ferencet.
„Ne feledjük el soha őseink honát, / ám magát a honfibúnak senki ne adja át. / A siránkozás úgy se szerzi vissza, / ami elvétetett, s tengernyi könnynél többet ér egy cseppnyi tett.”
Ennyi és nem több, amikor közösségünk nevében a Szabadelvű Média Műhely Európa Érmére érdemesnek mondom Neszméri- Gyurkovits Rózát.
Vagyis nem tengernyi könny, hanem tett.
Még, ha csöppnyi is, de tett.
Felvidék Ma
