Lendvay Tibor „Helyzetkép a Lévai járás magyar nyelvű oktatásáról” című kiadványát lapozgatva a három, magyarok által is lakott városnál: Ipolyságnál, Lévánál és Zselíznél időzöm el egy kicsit hosszabban, elgondolkodva az ott közölteken s az egyéb információkon.
Mint olvasom, a Lévai járás területe 1 551 négyzetkilométer, lakosainak száma pedig a 2011-es népszámlálási adatok szerint 115 367, melynek 24,3 %-a (28 085 személy) magyar nemzetiségű. Csak megemlítem itt, hogy 1970-ben a 120 151 lakosból még közel 43 000 volt a magyar nemzetiségű, 46 264 pedig a magyar anyanyelvű. Ez azt jelenti, hogy három évtized alatt majdnem a felére csökkent errefelé a magyarok száma.
S most nézzük városaink nemzetiségi arculatát. Lendvay Tibor azt írja, hogy Léván megmaradásáért kemény harcot kell vívnia az alig 9 %-osra apadt magyarságnak. A kicsit mesterségesen is felduzzasztott város 34 844 lakosából mára ugyanis mindössze 3 202 vallja magát magyarnak. Tíz éve ez még jóval felül volt a négyezeren. A Gyurgyík László közölte adatokból pedig kiderül, hogy 1980 és 1990 elején a magyarok száma még meghaladta az ötezret, s ez a város lakosságának több mint 15 %-át tette ki. (Gyurgyík, 1994:154-155.p.)
Nos, el lehet gondolkodnunk azon, vajon mik azok, amik ezt kiváltották. Nyilván az alacsony szaporulat meg az asszimiláció, a magyarok elvándorlása és elöregedése egyaránt. S talán egyfajta elnyomásról is beszélhetünk, amely alig egy évszázad alatt „eredményesebb” volt, mint a szlovákok emlegette „ezeréves elnyomatásuk”.
Ebből következik aztán, hogy a város egyetlen magyar iskolájában még nagyobb a fogyás: hiszen a nemzetiségi aránynál is kisebb létszámban látogatják a lévai gyerekek a magyar iskolát, melynek létszáma mindössze 157. Ez pedig csak úgy jön össze, hogy a tanulók 62 %-a nem lévai, mintegy 24 településről ingáznak ide a diákok. Az elemző az alacsony tanulólétszám kiváltotta okok közé sorolja a vegyes házasságokat, a munkahely befolyását, a kényelmességet, no meg azt, hogy a magyar közösség itt sem egységes. Ehhez még hozzá kell fűznünk, hogy Lévának nincs egyetlen magyar tannyelvű, vagy magyarul is oktató szakközépiskolája sem. Ami volt, azt megszüntette a hatalom, köztük a magyar gimnáziumot is. Ezt viszont néhány éve sikerült újjászervezni, pontosabban a református egyház alapításával működik egy 60-as létszámú, jó színvonalú gimnázium.
Ipolyságon természetesen jobb a helyzet e tekintetben, bár ha mélyebbre nézünk, itt sem igen kecsegtetőek a jövőbeli kilátások. A hétezeren felüli városlakosság 58 %-a magyar nemzetiségű a legutóbbi népszámlálás alapján. Ehhez azonban hozzá kell fűznünk, hogy a zömmel magyarok által lakott két szomszédos település, Tesmag és Pereszlény lakosainak száma is benne van ebben a keretben. 1991-ben még több mint nyolcezer lakosa volt a kisvárosnak, s közülük 65 % volt a magyar. Arról már ne is beszéljünk, hogy a XIX-XX. század fordulóján ez zömmel magyarok által lakott település volt. Az elemző is megjegyzi, hogy az 1990-es évektől az Ipoly mente s így természetesen Ipolyság lakossága is folyamatosan csökken.
Ami azonban ennél is szomorúbb, hogy a csökkenés a fiatalok esetében még szembetűnőbb. Ők elsősorban a végzettségüknek megfelelő munkahelyek hiányában mennek el. Mint olvassuk: „Becslések szerint az egyetemet végzettek százai távolabb, főleg külföldön helyezkednek el. Ez konkrét számokkal is alátámasztható. 1990-től a lakosság száma 8179-ről 7624-re csökkent; tehát 555-tel lett kevesebb lakója a városnak”. És ami megint csak szomorú: elsősorban a fiatal képzett értelmiségiek hagyták el a települést: orvosok, tanárok, mérnökök. Hiányuk pedig a közélet elszürküléséhez vezet.
Jogos és megalapozott Lendvay Tibor ama következtetése, hogy Ipolyságon „a magyar közösség önszerveződése meggyengült, nem tud igazán aktív tevékenységet kifejteni, tömegeket megmozgatni, olyan rendezvényeket szervezni, melyek erősítenék az összetartozás érzését, erősítenék a felnövekvő generációk öntudatát”. Magam is úgy látom, mintha az utóbbi időben túl nagy hangsúlyt kapott volna a multikultúra; ömlesztjük az import, a készen kapott magas kultúrát, miközben hiányzik az alulról szerveződés, a kreativitás.
Ami a magyar iskolákat illeti, azt láthatjuk, hogy az ide járó gyerekek száma Ipolyságon a legmagasabb. A két magyar alapiskolát itt 463 gyermek látogatja. Beigazolódott hát, hogy alaptalan volt az a dramatizált kép, amivel az egyházi iskola indításakor riogattak egyesek. Hiszen az egyik iskolának ma is van 245, a másiknak 217 tanulója. S az is igaz, hogy még mindig van tartalék, mert a magyar gyerekek 12 %-a a szlovák iskolákat látogatja (ezekből is kettő van). A két alapiskolában ott 548-an tanulnak.
Egyelőre működik még a két magyar gimnázium is. A Szondyban 107 diák, az egyháziban 58 gyermek tanul. Ez a szám magasabb, mint a zselízi és a lévai gimnazisták száma. Csak sajnálom, hogy az egyházi iskola nem maradhatott meg olyannak, amilyennek alapíttatott: bővített nyelvoktatással műkődő nyolcosztályos gimnáziumnak. Ez azonban már egy másik problémakör. Persze, azt is tudnunk kell, hogy a gyermeklétszámot itt sem könnyű biztosítani. Meg kell még említenünk, hogy a városban egy szakközépiskola is működik, ahol szintén biztosított a magyar nyelvű oktatás.
Zselíznek 2011-ben 7 186 lakosa volt, ennek a fele magyar nemzetiségű. 1991-ben még itt is 8 373-an éltek, és 53,53%-uk volt magyar. Egyetlen magyar iskolája a legnépesebb a járásban a maga 301 tanulójával, ám a létszámcsökkenés itt is fennáll. A magyar gimnáziumnak 76 tanulója van, szemben a szlovák gimnázium 118 diákjával. Kár, hogy évekkel ezelőtt nem sikerült az alap- és a középiskola egyesítése, mert akkor így talán erőteljesebben eleget tudott volna tenni a létszámbeli kihívásoknak.
