A Csehországba való kitelepítések Gömörben leginkább Dobfeneket és Tornalját, de jelentős számarányban érintették a Balogvölgyet is. Százalékban kifejezve pedig a legtöbb családot éppen Balogtamásiból telepítették ki, a lakosság 23,3%-át deportálták.
A Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete majd tíz éve kezdte az érintett családok felkutatását. Az összeírás egyre nehezebb, hiszen már alig-alig élnek közöttünk az élő tanúk. A balogvölgyi szervezet 15 községet foglal magába. A Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból elüldözött, Magyarországra telepített és Csehországba deportált több százezer magyar ember között ezen települések családjai is csomagolni kényszerültek. El kellett hagyniuk őseik földjét, ahol nemzedékek sora élt. Voltak, akik sohasem tértek vissza. Voltak, akik úgy haltak meg, hogy sohasem beszéltek nyilvánosan a fájdalmukról.
A balogvölgyi Rákóczi Szövetség április 12-én, a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjáról először 2015-ben emlékezett meg. A balogtamási összejövetelen az elszenvedőkkel idézték fel a kitelepítést. A következő évben emlékkövet avattak, azóta rendszeresen ott jönnek össze az emléknapon. Az elszenvedők egyre kevesebben vannak.
Az emlékkövet Homoly Magdaléna és Bán Ilona leplezték le Balogtamásiban 2016-ban, azóta mindketten elhunytak (Fotó: HE/Felvidék.ma)
Öt évvel ezelőtt még meg tudtuk szólaltatni a balogtamási Bánné Csíkfejes Ilonka nénit és Benkő Mariska nénit. Emléküket és a történeteiket a helyiek igyekeznek megőrizni.
Bánné Csíkfejes Ilonka néni 1929. január 4-én született, a kitelepítéskor még csak 17 éves volt. Már a szomszédos Sajó-völgyéből hallották a nagy teherautók zaját. „Tudtuk, már hordják a népeket” – emlékezett vissza. S megjegyzi szomorúan, Rakottyásra is elértek.
„Előbb csendőrök jöttek, hogy pakoljunk össze, mert másnap jön értünk a teherautó. Mit csinálhattunk. Nem volt senki, aki pártunkat fogta volna. Az öregeket nem is akarták elvinni, de apám azt mondta, ha menni kell, akkor megyünk mindannyian, ha odaveszünk, akkor együtt haljunk meg. Rimaszombatba vittek, ott bezártak minket a vagonba, mint a marhákat” – mesélte az 1945 karácsonyán történteket. Két évig szolgáltak Közép-Csehországban, Benešovban a magángazdáknál. „Már ott akkor az az élet volt, amit majd itthon csináltunk a »majetokban« (szövetkezetben)” – tette hozzá utalva a fejlettebb körülményekre.
Bán Ilonka néni (Fotó: HE/Felvidék.ma)
A balogtamási férjével, Bán Zoltánnal kint ismerkedett meg, majd már idehaza, mikor mindketten visszajöttek, 1951-ben házasodtak össze. „Összekerültek kint is a magyarok, mert keresték egymást. Abban a családban, ahol mi voltunk, az írnok egy kicsit tudott magyarul. Értettük a cseh nyelvet is. Volt olyan, aki kint maradt, ott ment férjhez” – jegyezte meg Ilonka néni.
Csehországba a szegényebb családokat válogatták ki. Kárörvendők akkor is voltak a falvakban, s mint megtudtuk, Rakottyáson úgy kiabáltak a deportáltak után, hogy „legalább ennyi szegénnyel is kevesebb van”. Aztán tudjuk, jött a kuláklista is.
„Szüleim úgy mesélték, mert én akkor kétéves voltam, hogy jött egy papír a falu bírójához, Csehországba summások kellenek, szabad legények, szabad lányok. Sokan” – emlékszik vissza a balogtamási Bán Ottó. Ő úgy tudja, a csehországi Pohořelice településre vitték őket, de ment az egész család. Idehaza pedig elkobozták a vagyonukat.
Benkő Mariska néni pár éve még frissen emlékezett a kitelepítés napjára, ő olyan 20 éves lehetett, Sajógömörön született 1926-ban, édesapja rimaszécsi, édesanyja harmaci volt. „Azon a napon már reggeltől el voltunk készülve. Láttuk, ahogy sorba hordják a teherautók a családokat a vagonhoz. Már kezdtünk örülni, hogy minket nem visznek” – idézte fel. Végül őket is bevagonírozták Tornalján. Ők Sedlecbe, szintén egy tehetősebb magángazdához kerültek, akinek a gyerekei iskolába jártak, s kisegítők kellettek a portára.
Benkő Mariska néni (Fotó: HE/Felvidék.ma)
„Nem jó érzés volt, hogy el kellett menni, de bele kellett nyugodni” – nyilatkozta Benkő Mariska néni. Így folytatta: „Mi velünk nem bántak rosszul, de mink is azon voltunk, hogy miért is csinálnánk rosszat, ha jót is csinálhatunk. Meg voltunk elégedve, meg mit is nyertünk volna vele, ha ellenkezünk. Édesanya mindig úgy mondta: »úgy kell viselkedni, hogy ez itt megfeleljen, majd lesz valahogy, de ezt itt ki kell bírni«. Alkalmazkodtunk hozzájuk, de mindig vártuk azt a napot, hogy mikor jön már, amikor már haza lehet jönni” – tette hozzá Mariska néni, aki férjével szintén odakint ismerkedett meg.
A visszatérés sem volt egyszerű. „Amikor letelt a »výmer « (kirovás?), akkor a magunk költségére elindultunk haza. Az igazat megmondom, elszöktünk, de nem kerestek, mert nem jött utánunk semmi sem. Apa jött előre, de itthon házat kellett bérelnünk” – mondta Ilonka néni. Későbbi férje sem tudott visszaköltözni a saját lakásába. Otthonukban egy betelepített szlovák család lakott, ő meg a csűrben húzta meg magát, míg azok nagy nehezen kiköltöztek.
Így jártak Bán Ottó szülei is, a házukban a földszinten disznókat tartott a szlovák család, ők meg az emeleten éltek. „Mikor hazajöttünk, semmink sem volt. Ide nem jöhettünk, a faluban három helyen is laktunk, s 1953-ban sikerült csak hazakerülni” – mesélte családja kálváriáját. Sokkal többre nem emlékszik, ugyanis otthon sem, meg a faluban sem nem beszéltek ezekről a dolgokról. Édesapján és a már említett Bán Zoltánon kívül Boholy Dezső és családja volt még kint Balogtamásiból.
Bán Ottó (Fotó: HE/Felvidék.ma)
„A többi csapatot majd 1948 februárjától kezdték hazaengedni, ők már papírral jöttek” – emlékezett vissza Bán Ilonka néni, aki úgy hunyt el, hogy valójában sosem értette meg, miért is deportálták őket. Mariska néni úgyszintén azt nyilatkozta, hogy már sose fogja megtudni, miért kellett elmenni. „Jött a papír, akarsz, nem akarsz, oda menni kellett” – szögezte le Mariska néni. Hozzáfűzte, hogy olyan is volt, aki azt mondta, hogy „no legalább már lesz pénzünk”.
Csak annyit tudtak, hogy munkaerőnek kellenek. Sok cseh gazda is ezt hitte. Nagyon ritka, hogy a kinti körülményekre panaszkodott volna valaki, szerették ott a magyarokat. A honvágy viszont nagyon erős volt.
„Nekem adhattak volna akármit, akkor sem maradtam volna kint. Ott a muszájság tartott. Az mindig eszemben van, amikor Gömörön végigjöttünk a teherautóval, s már azt éreztem, hogy itthon vagyok” – mondta Mariska néni.
