A II. világháború után Csehszlovákiában és a többi szovjet zónába került közép- és kelet-európai országban tömegeket mozgósító rendezvényfórummá vált a hagyományos népi kultúrára alapozott népünnepélyek, kulturális fesztiválok szervezése.
Elsőként 1945 nyarán Strážnicén került sor a Csehszlovák Köztársaságot reprezentáló folklór fesztivál megrendezésére. Ezt követte 1955-ben a Szlovákiát képviselő szlovák folklór fesztivál Východnán, az ukrán nemzetiségi folklór fesztivál Svidník helyszínnel, majd 1956-ban a magyar nemzetiséget képviselő Losoncon. Induláskor Országos Dal- és Táncünnepély (ODT) volt a neve.
Losonc után három alkalommal Zselíz, egy alkalommal Érsekújvár adott a rendezvénynek otthont. 1961-ben ért Gombaszögre, a haladó szellemű magyar értelmiségi fiataloknak az 1930-as években kedvelt nyári táborozási helyére. 1969-ben kettévált a dal- és táncünnepély. Küldetésének egyik fele Országos Népművészeti Fesztivál névvel visszavándorolt Zselízre, a másik fele Országos Kulturális Ünnepély névvel maradt Gombaszögön és ott vált igazi reprezentánsává Szlovákia magyarsága népművészeti, művészeti kulturális életének.
Tehát a rendezvény az 1956-os alapításától bejárta Losoncot, ott még 1956-ban a kultúrházban, a híres kaszinóban volt az első, aztán vándorútra kelt. 1957-1958-1959-ben Zselízen, a hosszú szlovák-magyar határsáv melletti, magyarok által lakott felvidéki terület közepén lelt otthonra.
A rendezvényhez a strážnicei fesztivál, Csehszlovákia ilyen jellegű országos rendezvénye szolgált mintául. Strážnice egy múltját, szokáshagyományait, építészeti emlékeit, festett házait hűen megőrző, és a múlt értékes hagyományait gondos gazdaként vigyázó délmorva kisváros. Strážnicén a hatalmas főúri parkot, közepén a kétemeletes kastéllyal erre a célra rendezték be. Az utolsó tulajdonosa, a Magnis nagybirtokos család az 1945-ös politikai változások után a kastélyt és a birtokot hátrahagyva elhagyta az országot. Minden ép volt, csak be kellett költözni és vigyázni rá.
Akárcsak Zselízen. Ott is a gyönyörű parkkal övezett kastély került a nép tulajdonába, mert a tulajdonos Esterházy grófok azt is épségben hagyták hátra. Az épületben óvodát létesítettek, a park közepén, a patak partján már az 1950-es évek elején szabadtéri színpadot építettek és ott előadásokat és táncmulatságokat – majálist, juniálist, ünnepségeket rendeztek. A Csemadok helyi szervezetének krónikása ezt a nagy eseményt így jegyezte fel: „…1952-ben alakult meg a színjátszó csoport mellett a tánccsoport is, és született meg a szabadtéri színpad építésének a gondolata, melyet a Csemadok-tagok a téglagyári dolgozók segítségével készítettek el. A szervezet munkáját dicséri, hogy arra felfigyelt a Csemadok KB is, és olyan elhatározásra jutott, hogy 1957-ben itt, szabadtéren rendezi meg a II. Országos Dal- és Táncünnepélyét.”
A II. ODT közönsége (Fotó: Prandl Sándor)
A Csemadoknak jól működő helyi szervezete volt a Garam partján elterülő kis járási székhelyen, Zselízen, és amikor a Losoncon a színházteremben megrendezett sikeres népművészeti seregszemle után – sokak tanácsára és ösztönzésére ‒ megfelelő teret keresett az országos népművészeti rendezvénye részére, erre a gyönyörű helyre talált. Óvoda működött a kastélyban, szabad játszóhely volt részükre a nagy park, így mindenre vigyáztak, mindent karban tartottak, ápoltak. Itt sem vált martalékává a település rabló, romboló kedvének ez az évszázadok alatt létrehozott gyöngyszem – a kastély és a park. Istenem, hány falu sirathatja ma a széthordott, tönkretett épített értékeit, európai hírű kastélyait, parkjait…
A magyar település vezetőivel szót értve társult a Csemadok Zselíz önkormányzatával, és a II. Országos Dal- és Táncünnepélyt igen nagy sikerrel és látogatottsággal rendezték meg. A hatalmas érdeklődő tömeg előtti díszes népművészeti ünnepi felvonulást lovas bandérium vezette. A felvonuló hagyományőrző csoportok táncolva, dalolva vonultak a város főutcáján át a parkban felállított szabadtéri színpadhoz. A parkban és a városban is számtalan sátorban a környező mezőgazdasági szövetkezetek, valamint a Jednota fogyasztási szövetkezet kínálta portékáit, engedélyt kapva húsféleségek és déligyümölcsök árusítására is. Mivel abban az időben az ilyesmi csak május elsejéhez kapcsolódott, ezért nagy vonzerőt jelentett. A parkban a gyerekek részére volt játszóhely, sőt még óriási körhinta is, olyan helyen felállítva, hogy ne zavarja az előadásokat. A népművészeti műsorok pedig két színpadon folytak. A Csemadok már az első évben a meglévő mellé még egy színpadot ácsoltatott, így egy-egy színpad jutott a főműsorok, illetve a kísérőprogramok és a próbák részére.
A főműsor részére igénybe vett már meglevő színpad nézőterének a park közepén folyó patak felé lejtő lankást használták fel. Így nem kellett megbontani a kastély előtti parkrész eredeti állapotát, csak ügyesen el kellett helyezni a padokat. Gyönyörű hátteret biztosítottak a színpad mögött az évszázados fák, a közönség mögött pedig a kastély. Páratlanul egyedi arculata lett a rendezvénynek. A kiválasztott fesztiválhelyszín vetekedett a strážniceivel.
A II. ODT-re 1957. augusztus 24-25-én került sor, reklámozására Lőrincz Gyula festőművész, s egyben Csemadok-elnök alkotásaként képes plakát és még postai képeslap is készült. Máig az egyik legjellegzetesebb emblémája a fesztiválnak a kissé stilizált, martosi viseletbe öltözött táncospár, mely Az Országos Népművészeti Fesztiválok ötven éve című könyvem címlapjául is szolgált. A közönségszervezésnek is kialakult a módszere. A Csemadok dolgozói és az önkéntesek az ünnepélyt megelőző hónapban sorra látogatták a falvakat, a szövetkezeteket, iskolákat, ipari üzemeket, a Csemadok helyi szervezeteit és toborozták a közönséget. Szorgalmuknak meg is lett az eredménye. Az előzőleg már említett krónikából idézem: „…Háromszor két és félórás műsort állítottak össze a rendezők/…/A műsorokat bemutatták mind a két színpadon. A szombat este, vasárnap délelőtt és vasárnap délután megtartott előadásokat mintegy tizennégyezer (14 000) néző tekintette meg. Ez akkor, az első szabadtéri rendezés idején jelentős tömegnek számított, különösen, ha figyelembe vesszük a közlekedési eszközök hiányával járó utazási nehézségeket.”
A idézett krónikás megörökítette: „…A 14 ezer néző jól sikerült rendezvénynek volt szemtanúja. A műsor keretében fellépett a zselízi tánccsoport is, amely nagy sikerrel mutatkozott be.”
A bemutatott táncok, dalok, énekkari művek a hagyományok, a népszokások több területét felölelték – ezt mutatják a táncok, illetve műsorszámok címei is: Vetélkedő, Szalkai mulatság, Sárdózás, Kukoricafosztás – átvett koreográfiák a már megszüntetett hivatásos együttesünktől, a Népestől, Martosi lakodalmas, Deméndi lakodalmas, Gömöri leánykérő, Szüret, Villőzés, Garam menti táncok, stb. A táncok nagyobb része cselekményes, az év jeles napjaihoz, vagy családi ünnepekhez kapcsolódott, tehát a népélet eseményeit tolmácsolta a színpad segítségével. Olyan siker volt, hogy még a költők, nevezetesen Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád is megszólaltak.
Csontos Vilmos: ZSELÍZ ’58.
Sírj csak vén idő, hullajtsd könnyedet, Mi nem gyászolunk, nem sírunk veled: Ünnepet érzünk szívünk rejtekén, Ma nem felettünk – nyomunkban a fény!
Lobogtasd utca zászlóink színét, S támadj szél, segíts felhőt tépni szét. Sátorozzatok öreg tölgy, platán: Ünnep nyit ránk az idő ajtaján.
Muzsikálj utca lépteink alatt, Amíg elönt színes, táncos áradat: Bontson rád derűt szárnyaló dalunk, S visszhangozd: élünk s vidámak vagyunk.
Hogy borongós az ég, – mit árt az nekünk?! Szlovák, magyar összeölelkezünk, Itt a gróf nyomán, hol a fű kinőtt, Táncba visszük a megifjodott időt.
