A hajdútánc egy szűkebb népréteg sajátos tánca volt. A pásztortánc is csak a lakosság egy bizonyos, bár sokkal nagyobb tömeget jelentő rétegéhez kötődik.
Az emberiség történetében a pásztorkodás a legősibb korokig nyúlik vissza, és a fejlődés folyamán minden népfajnál jelentős és önálló foglalkozássá vált. Ugyanúgy, mint a földművelés, vagy az iparűzés.
A pásztortánc eszközös férfitánc. Az eszköz a táncos foglalkozására utal. A kanász bottal, baltával, fokossal, csörgős doronggal vagy két bottal, a juhász bottal vagy juhászkampóval, a csikós karikás ostorral, tehát mindegyik foglalkozási ág művelője azt az eszközt veszi kezébe, amely egyben a munkaeszköze. A hajdú is fegyverrel, karddal táncolt, – neki kard volt az egyik fő munkaeszköze. A kanásznak, a juhásznak, a pásztornak, a csikósnak nemcsak legeltetni kellett a gondjaira bízott jószágot, hanem védelmeznie is kellett azt a ragadozó állatok: a farkas, a medve, de a betyárok és a rablók ellen is. Ezért volt a pásztorok munkaeszköze egyben védekező fegyvere is, amelynek a kezelését éppen úgy el kellett sajátítania, mint a mestersége többi fogásait. Az eszköz szinte „hozzánőtt” a használójához. A pásztorbot, illetve az eszköz mindig kéznél volt, ezért természetes, hogy a legény tánc közben sem vált meg tőle, illetve kézközelben tartotta.
A borzovai Árvalányhaj táncegyüttes. A menettáncban a párosban is kézben van a bot. Szlovák FF, Východná, 1983. (Fotó: Takács András)
Az eszköz használata többféle. A legjellegzetesebb motívumok a következők: Az eszköz változatos: test előtt, fej fölött, hát mögött, oldalt forgatása, egyik kézből a másikba átrakása, a föld ütögetése, az eszköz egyik végének a letámasztása, fokos/szekerce esetében földbe, tuskóba vágása, a letámasztott eszköz átugrálása, az eszköz földre fektetése (dobása), két bot földre helyezése kereszt alakba és annak körültáncolása, a földre tett eszköz által kapott kereszt-kockákban táncolás, a két bot forgatása. A magyar botos (eszközös) táncokban gazdag, virtuóz az eszközkezelés. Főleg a forgatás dominál a lábmotívumok gazdagságának rovására.
A pásztortánc legjellegzetesebb mozdulateleme a hármas tagoltságú lépés. Ez általában két rövidebb és egy hosszabb fázisból/részből áll. Ezt a ritmust, illetve időbeosztást a tánc minden lépésfajtájánál, tehát a lépő, az ugró, a forgó, a szökdelő, stb. motívumainál megőrzi. Például Kéménden az 1966-ban végzett gyűjtésünkkor Zsákovics Miklós is, és Rajnoha Ignác is a kanásztáncban, a keresztben földre helyezett botokat hármastagoltságú sasszé lépéssel járta körül és a négyzetekbe szökdelve ugrálást is ti-ti-tá beosztásban járta, hasonlóképpen hármasbeosztású lépéssel járta körbe illetve ugrálta át a földre fektetett váskarudat Borbély István (pistyúr) Tardoskedden, neki az volt akkor a tánchoz használt eszköze.
A fejlődés folyamán a pásztorok fokozatosan közeledtek a paraszti, a faluközösségi népességhez. Így a kultúrájuk is kölcsönhatással volt egymásra. Táncaik ösztönözték a további eszközös táncok létrejöttét. Ezekben az újabb táncokban aztán az üveg, a szék, a sapka, a kalap, a seprő, a váskarúd, stb. helyettesítette a fentebb felsorolt eszközöket, a pásztorszerszámokat.”… A váskatánc motívum- és dallamkultúrájára a pásztortáncok sajátosságai a jellemzőek: a földre helyezett eszköz körültáncolása, átugrálása, az egyik végével felemelt eszköznek a magasan felemelt láb alatti átdobálása, a hármas beosztású ti-ti-tá lépő és cifra motívumok, valamint az eszköz alsó végének a földre ütögetésével különböző ritmusok kikopogása képezik az alapját. A táncot gyakran díszítik tapssal, dobogással, bokázóval, csapásolóval is.” idézet A legkisebb fiú vándorlásai II. című könyvemből.
A borzovai Árvalányhaj táncegyüttes botforgatója. Szlovák FF, Východná, 1983. (Fotó: Takács András)
A szélesebb népközösség tulajdonaként ismert újabb keletű eszközös táncok motívumaikban, dallambeosztásukban, ritmustagoltságukban a pásztortáncok hagyományait követték. Az egyes táncokban csak annyiban láthatunk/észlelhetünk eltérést, amennyiben az újabb eszköz sajátossága azt megengedi, szükségessé. illetve lehetővé teszi. Például a székkel, a kisszékkel táncolás alkalmat ad a táncosnak arra is, hogy ráüljön a székre, a széklábakkal ritmusokat kopogjon ki, vagy a székre állva táncoljon, 1962-ben az Ifjú Szivek Fonó tánckompozíciójában volt ilyen epizód. Tanúja voltam egy Kvocsák József ISz koreográfusa és Rábai Miklós a MÁNE koreográfusa közötti beszélgetésnek, amikor KJ ténymegállapításként büszkén mondta RM-nak, – mert volt az Állami Együttesnek is Fonó tánckompozíciója -, hogy”…Miklós bátyám az én Fonóm annyiban gazdagabb a Te Fonódtól, hogy az enyémben a legények székre állva is csapásolnak, verbunkost táncolnak.” Hümm, hümm! mondja Miklós bátyó”…az enyémben is táncolnak a legények a széken!”. Mindkét együttesnél négylábú fejős szék volt az a bizonyos eszköz. A sapka, a kalap, az üveg – eszközként megint mást tesz lehetővé. Az újabban létrejött táncok az ügyességi táncok csoportjába tartoznak.
Míg a pásztortáncoknál a fegyveres táncok jellemzői a funkció szerves részeként vannak jelen, – jó bizonyító példa a borzovaiak kardhasználatát utánzó botos tánca -, addig a későbbi táncoknál az ügyesség bizonyítása a lényeg, erre látványos példa a kiskovácsvágásiak játékos kalapos tánca. Ezt aztán sokszor a virtuózitásig fejlesztik a táncosok. A nagyon ügyes legények „ördögi módon” két kézzel két botot vagy fokost, stb. forgatnak, miközben a fejükön tele borosüveggel táncolnak, méghozzá úgy, hogy se a földre helyezett „akadályokban” (lehetnek teli literes üvegek is), se pedig önmagukban ne tegyenek kárt.
A népdalokban, a táncnótákban gyakran utal a szöveg az eszköz használatának a módjára is.:
„…Aki ember, most álljon ki,
Botom végén forduljon ki!
Megmutatom, ember vagyok,
Az apámnak fia vagyok.
Jaj, istenem, mit csináljak,
Szaladjak e, vagy megálljak?
Ha szaladok, szégyent állok,
Ha megállok, botot vágok.”
Az újabb típusú eszközös táncoknak vannak páros és játékos változatai is, ilyenkor a seprő, az üveg, a sapka a játék eszköze, és „büntetésből” valamelyik táncos partnerként jut szerephez. Amikor a táncospár kiválasztásában van szerepe, akkor a kendőt, vagy a párnát a leendő pár elé helyezik, a pár arra rátérdelve csókot vált, ezzel jelezve, hogy a következő táncot együtt ropják majd. A játékban a seprűvel viszont az táncol, aki a tánc párválasztó részénél ügyetlenkedett, és nem tudott magának párt választani. Mindkét esetre jó példával szolgál a Jókán 1976-ban gyűjtött táncanyag, mely 1981-ben bemutatásra került a Szlovák TV 2-es által a táncos, dalos, játékos hagyományokról sugárzott műsorban is.
(Takács András, a MMA köztestületi tagja/Felvidék.ma)
