Többször értekeztünk már a Felvidék.ma hasábjain a nemzeti identitás, vagy éppen a felvidékizmus kérdésköréről, sőt félig-meddig tudományosan is beleástam magam a témába, hiszen elkötelezett lokálpatriótaként módfelett foglalkoztat szülőföldem és nemzeti közösségem szociálpszichológiai viselkedése.
Ugyanakkor minél többet és minél részletesebben foglalkoztam a témával, újabb és újabb kérdések merültek fel, sőt helyenként kételyek is megfogalmazódtak. Miért ily gyenge az identitástudatuk a felvidéki magyaroknak? Miért ekkora mértékű az asszimiláció? Mi az oka a magyar-magyar széthúzásnak? Hogy vagyunk képesek minden elnyomást, megaláztatást lenyelni, és előnytelenül alkalmazkodni? De leginkább az érdekel, hogyan lehet mindezen változtatni? Vagy egyáltalán lehet ezen bármilyen eszközzel változtatni? Ezek mentén lyukadtam ki újra és újra a sport identitásformáló szociálpszichológiai hatásainál, különös tekintettel az úgynevezett DAC-effektusra.
Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma
Ezt illetően viszont egy érdekes dologgal szembesültem. Történt pár hete a DAC új MOL-arénájában a kupameccs után, hogy úgy újságoltam egyik cimborámnak az eseményt, hogy „a Poprádot kapjuk a következő fordulóban” – többes szám 1. személyben… A felvidéki identitást részes vizsgálóként viszont igencsak elgondolkodtatott ennek az érdekes nyelvtani formának a használata, és némi ellentmondással szembesített magamat illetően. A DAC-ot körülvevő miliő a kezdetektől fogva lenyűgözött és rabul ejtett, de be kell vallanom, hogy ez az érintkezés csak valamikor a középiskolás éveim derekán történt meg. Ugyanis Garam mentiként több mint 100 kilométerre lakom Dunaszerdahelytől, így magától értetődik, hogy nem születtem echte DAC-drukkernek. Nagyapámtól – mint a nemzet csapata – a „Fradi-szerelmet” örököltem. Ennek tudatában már 8 évesen bátran osztottam a véleményt, hogy minden rendes ember fradista (ma sincs ez másként egyébként). Bár Budapest sincs annyira közel hozzánk, de mégis közelebb, mint Szerdahely, így magától értetődött, hogy hamarabb voltam Fradi-meccsen, mint a DAC-én, melyről tulajdonképpen sokáig azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. Az viszont biztos nem fordult meg a fejemben, hogy netán összfelvidéki emblematikus csapatként kellene kezelnem. 2008-ban az élvonalba feljutása után aztán egyre többször szegeződött a figyelmem a sárga-kék alakulatra, hiszen mégiscsak egy magyar város csapatáról lévén szó az első liga „szlovák tengerében”. Ebben az évben már komáromi egyetemistaként egyik csoporttársam elinvitált egy DAC-meccsre, történetesen a Slovan elleni derbire. „Nagy buli lesz, meglátod” – mondta. Elmentünk. Az volt… a maga módján. A többi már szinte történelem.
Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma
Talán ez a momentum volt rám oly hatással, hogy elkezdjem használni azt a bizonyos királyi többest, s magaménak érezzem a színeket. Meglehet, hogy az egyre tudatosabb „Felvidék csapata koncepció” hatására, de egyszercsak arra eszméltem, hogy DAC-drukkernek vallom magam (ha szabad így fogalmaznom). Ugyanis hallani olyan vélekedéseket, hogy nem szerdahelyiként, de még csak nem is csallóköziként nem lehetek igazi DAC-szurkoló, ráadásul idegenbe is csak elvétve járok, sőt a hazai meccsekre sem az összesre. Tény, hogy csak menet közben vált sportidentitásom részévé a sárga-kék szenvedély, de ha az összfelvidéki csapat koncepciójaként fogjuk fel a közösségre gyakorolt hatását, akkor nem kevesen járhatnak hasonló cipőben, s messzemenően ki kell tágítani az értelmezési horizontot.
A legékesebben a Mátyás király mesék dallamára írt rigmus első sora példázza a felvidéki érzésvilágot, mely végérvényesen összefonatta a DAC-ot a „felvidékizmussal”: „Egész ország utál minket, nem baj, a mi hazánk szép Felvidék!” Ennek értelmében úgy gondolom, hogy a DAC már bőven kilépett a regionális szerepéből, hiszen immár össz-nemzetközösségi szimbólummá nőtt, sőt nemcsak felvidéki, hanem Kárpát-medencei desztinációs szinten, ugyanúgy, ahogy a Székely himnusz, és vált a történelmi igazság hangjává, s a gúnyhatárokon túl rekedt egyetemes magyarság kiáltásává. Akárcsak Reményik versében, úgy parafrazál a fenti sor: őrlő szú az idegen fában, alj a felhajtott kupában, idegen vérben a méreg, vagy éppen a gyújtózsinór, annak a bizonyos kanócnak a része, mely lángrarobbant majd.
Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma
A DAC maga a Felvidék, a szlovákiai magyarság, Malina Hedvig, a fűtetlen marhavagonok, a Szudéta-vidék járma, családi földjeink konfiskálása, a reszlovakizáció megaláztatása, Esterházy János kálváriája, az elvett állampolgárságok tömkelege, a Gulág elviselhetetlen terhe, a kisiskolák fenyegetettsége, a nyelvtörvény áldozata… Az egyetemes ige, amiről a Bibliából tudjuk, hogy még a kezdetben vala, s minden általa lett, ami lett. Testté lett, s mindenkoron köztünk lakozék. Ámen.
