A rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb tragédiája, hogy külügyeinek élén alkalmatlan, adott esetben tehetségtelen és méltatlan személyek álltak. Hogy kit terhel közülük nagyobb felelősség az ország külügyeinek állapotát illetően, arról sokat lehetne vitatkozni, de hogy az elvakult atlantizmusától az orrán túl alig látó Jeszenszky Géza oroszlánrészt vállalt a hanyatlásban, az eléggé valószínű. A Raffay Ernő terhére címzett magyarázkodása juttatta mindezeket eszembe…
Ezek között is mindenekelőtt az a rész, amely az önálló Szlovákia megalakulásával kapcsolatos – súlyosan téves és alapjaiban beteg feltételezéseit illeti:
„Mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni.”
Ezek a sorok egy átlagos, különösebb történelmi-politikai képzettséggel nem rendelkező – de a hírlapokat azért átolvasó – polgártól is igen ostobán hangzanának, nemhogy egy történelmi-politikai képzettségekkel rendelkező, felelős pozíciót (egykoron) betöltő politikustól.
Szeretném megérteni Jeszenszky logikáját, hogy ugyan mire alapozva gondolta, hogy egy önálló Szlovákia majd becsülni fogja az ott élő őslakos magyar kisebbséget, s hogy Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Hiszen ismerte, vagy legalábbis – történészként mindenképpen – ismernie kellett volna az előzményeket és az akkori körülményeket.
Milyen alapon várhatta bárki is Mečiartól, hogy becsülni fogja a felvidéki magyarokat? Milyen alapon lehetett arra számítani, hogy bármely szlovák vezető politikus is hajlandó lesz az emberi jogokat durván sértő, gyalázatos Beneš-dekrétumok ügyének felülvizsgálatára (ez ugyanis számunkra, felvidéki magyarok számára alapvető kérdés)?
Milyen alapon várhatta bárki is egy épp megszületett nemzetállamtól, amely ráadásul egész területét ebül szerezte meg a szomszédtól, hogy majd az ott élő kisebbségeket partnernek, államalkotó nemzetnek fogja tekinteni? Hiszen a szlovákok múltról alkotott elképzeléseihez (amely alapján írják a történelmüket) szervesen hozzátartozik az a hazugság, hogy a magyarok mindig is a szlovákság elnyomói voltak, önálló államiságuk kialakításának megakadályozói, stb.
Mégis milyen alapon gondolhatta egy felelős külügyminiszter, hogy az önálló Szlovákia megalakításával egy csapásra meg fog változni ez a gondolkodás? Ha pedig nem tudott ezekről a tényekről, akkor érthetetlen, miképpen kerülhetett abba a pozícióba.
Kezdettől fogva tudhattuk, hogy a szlovák nemzetállami törekvésekkel nem férhetnek össze a felvidéki magyarság jogos igényei. Ezek ugyanis egymást zárják ki. A szlovák nemzettudat egyik lényeges definíciós eleme a magyarokkal való szembehelyezkedés, ilyen értelemben az egész szlovák állami és nemzeti lét voltaképpen relatív: a magyaroktól függ. A magyarok a meghatározói a múltnak (negatív), a jelennek (negatív) és a jövőnek is (semleges – minthogy szándékaik szerint a jövőben mi már itt nem fogunk labdába rúgni, sőt létezni sem). Ebből táplálkozik a kisebbrendűségi érzésük is, amely az irányunkban megnyilvánuló ellenszenvre, olykor gyűlöletre indítja őket. A magyarokkal itt választásokat lehet nyerni és elbukni – függően attól, hogy ki tud bennünket jobban leköpni, meggyalázni, elnyomni. És ebben a méltatlan játékban bizony nagyon sokan licitálnak, egymáson is túltéve.
És ezek a dolgok nem újdonságok. Érthetetlen tehát, hogy külügyminiszterként hogyan álmodozhatott Jeszenszky a szlovákok megértő, tisztességes hozzáállásáról, a velünk való korrekt bánásmódról, stb. Persze ez lett volna az ideális, csakhogy a politika nyilván nem idealistáknak való. A mi fájdalmunk, hogy sajnos mégis ilyen ember ült akkor abban a bizonyos bársonyszékben.
Jeszenszkynek ez a fajta téves jóindulata (mert nem feltételezek rosszindulatot) nem egyedi, az ukránokkal kapcsolatban legalább ekkora öngólt sikerült lőnie az alapszerződéssel.
Amelyről mellesleg olyan „pletykák” terjengenek, miszerint az alapszerződés szövegét Jeszenszky el sem olvasta (erről az állítólagos kiszivárogtató nyilatkozik ebben az interjúban). Ez persze nem lenne meglepő, az ilyesminek sajnos van gyakorlata Magyarországon. Legutóbb például a lisszaboni szerződés volt az olyan nagyobb súlyú nemzetközi dokumentum, amelyet a Tisztelt Ház még a fordítás megjelenése előtt, olvasatlanul megszavazott.
Végül, mindenképpen le kell szögeznem azt is, hogy távolról sem szeretném – erre semmiféle jogom és okom nincs is – kétségbe vonni Jeszenszky alapvető jószéndékát, vagy nemzeti gondolkodását. A módszerei, a konkrét tettei azok, amelyeket a nemzet sorsát rontó tények közé sorolok. Raffay Ernő véleménye, megállapításai – bármily radikálisnak tűnnek is – sokkal inkább reálisak és életszerűbbek, mint Jeszenszky felhők közötti idealista és végtelenül naiv álmodozásai.
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
