Egy esztendővel 1848. március idusa után hadszíntérré vált Magyarország. A téli hadjáratot követően Kossuth mindegyre a magyar fősereg tavaszi ellentámadását sürgette, miközben Erdélyben Bem honvédei megkezdték diadalmenetüket. Az Országos Honvédelmi Bizottmány kezén lévő területeken megemlékeztek az egy évvel korábbi forradalmi eseményekről, ám a császári-királyi csapatok által megszállt országrészekben nem lehetett. Felső-Magyarországon a komáromi erőd mellett egy városban mégis megmozdultak a polgárok: a „felvidéki Debrecennek” is nevezett Losoncon…
Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy császári csapatai 1849. február 15-én szállták meg Losonc városát. Ekkor a környező vármegyékben – Hontban, Nógrádban és Gömörben – szervezett szabadcsapatok fokozták tevékenységüket, amelyeket még 1848 decemberének közepén Kossuth hívott életre, hogy zavart keltsenek az ellenség által megszállt területeken. Különösebben a losonciak sem örvendtek a gerillák tevékenységének, ugyanis azok akcióik után rendre visszahúzódtak az erdőségekbe, magukra hagyván a védtelen lakosságot és kitéve azokat a császáriak bosszújának.
Annak ellenére, hogy a császáriak megtiltották, a losonciak mégis nekiláttak az ünnepély megszervezéséhez. Március 15-én este 8 órakor kezdődött fáklyás menetük, amelyen több ezren voltak jelen, s az egyik cigánybanda szolgáltatta a zenei aláfestést. A Sárkány fogadó előtt a Rákóczi-indulót húzták, majd a tömeg a Himnuszt énekelte.
A városháza felé vonultak tovább, miközben „Éljen Kossuth!” és „Éljen a szabadság!” kiáltások hangzottak, a honvédeket is éltették, szidták a császáriakat és lámpavasra kívánták a kollaboránsokat. Az esti korlátozott látási viszonyokat kihasználva, fegyveresek is csatlakoztak a tömeghez, fellelkesítették a demonstrálókat, s kövekkel dobálták meg a rendfenntartó erőket. Aztán háromszáz helyi polgár kíséretében a református templomnál „a magas kőkerítésen keresztül mászva felmennek az őrtoronyba, s német beszéd között a torony őrszemeit erőszakosan bekötik, s a császári zászlót letépik, – innen mentek egyenesen a catholica egyház tornyába, melybe a felmenetel csak egy ajtón lévén lehetséges, az ajtót betörték, s magukkal a császári zászlót lehozták, – végre felkeresték az evangelica egyház tornyát is, – erősnek látván a templom ajtaját, melyen keresztül kellett volna feljutniuk, azt érintetlenül hagyák, a torony első nagy ablakához hágcsókat alkalmazának, melyeken feljutva a toronyba lévő zászlóhoz, annak leszaggatásával működésüket bevégzék (…)”
A későbbiek során kiderült, hogy a fegyveresek annak a 150-200 fős pesti szabad portyázó csapatnak voltak a tagjai, amelyet Oroszhegyi Józsa (Szabó József) – szigorló orvos, újságíró, a márciusi ifjak egyike – vezetett gerilla-századosi rendfokozatban, és 1849. február végétől a Rimaszombat, Eger és Gyöngyös által határolt vidéken tevékenykedett.
Kossuth Hírlapja 1848. december 29-én így tudósított a pesti „szabad portyázó guerilla csapat” megalakulásáról:
„A szabadcsapatok alakítása nem csak vidéken, de a középpontban [Pest-Budán] is nagy tűzzel foly. Tegnap az Oroszhegyi által alakítandó vérszínű zászlóval járta be a főváros utcáit. A zászló fölirata egyik oldalán: »Csatára magyar!«, a másikon: »Vért kíván a Haza.« Föl tehát, kinek karja képes forgatni a fegyvert, hogy a három századig szenvedett, s most elleneink által végpusztulásra szánt hazát megmenthessük.” Vezetőjük így jellemezte embereit: „A csapat tagjai (…) bármely más gyarlóságuk mellett is, tisztán meg valának győződve ügyünk szent igazságáról; buzgó hazafiak voltak egyenként, kik tudták, miért áldozzák fel magukat; kik midőn a nemzeti halál ellen harcoltak, nem rettegtek az egyéni haláltól; ismerték a politikai véleményeket és színezeteket, s elhatározott jellemet vettek fel s így kiküldetésükben tökéletesen megbízhatók valának.” Fegyverrel, felszereléssel kevésbé voltak ellátva, de a rajtaütéseik során azt is sikerült szerezniük: „Ó, [gróf Franz] Schlick [von Bassano und Weisskirchen altábornagy, császári hadtestparancsnok] jól ismer minket; mi vele sokat pajtáskodtunk; ő nekünk sok embert, lovat, fegyvert, ruhát, élelmet és muníciót adott; pedig tőle kérni nem szoktunk (…) – emlékezett vissza Oroszhegyi a Közlöny 1849. június 10-i számában. – Fegyverrel igen szűken voltunk ellátva; hanem a szükség és körülmény megtanított, hogyan kell a császártól fegyvert szerezni szabadságunk védelmére.”
Felső-Magyarország teljhatalmú kormánybiztosa, Szemere Bertalan Tiszafüreden 1849. március 9-én keltezett levelében a következőket írta róluk Kossuthnak:
„A pesti gerillacsapat, Oroszhegyi Józsa vezérlete alatt, naprul napra inkább megfelel hivatásának. Megbarátkozik a fegyverrel, megszokja a veszélyt, kitalálja a cseleket, a vidék, az erdők, a hegyek rejtekét, s mikor kell, eltűnik, mikor kell, megjelenik. Már sok fegyvert elszedett az ellenségtől. Sokra megy a foglyok száma, kiket beküldözött. A népben a lelkesedést táplálja jártában-keltében. Itt-ott elfogdossa a hazaárulókat, a törvényes felsőségnek átadván. (…) A népfelkelésben is fő támaszul a gerillaseregek szolgálhatnak. Öt-hat gerillacsapat bátor, elszánt, ügyes – egy hadsereggel felér, mert a nép ezerei közt és ezereivel munkálkodik. Tehát minél több igazi, merész, vállalkozó gerillacsapat.”
E különítmény egyik őrmestere, Sztachó István embereivel március 15-én rövid időre elfoglalta Losoncot, aztán elhagyták a várost, de március 17-én ismét visszatértek. Oroszy József helyettes polgármestertől azt követelték, hogy adja át a császáriak számára készíttetett és ott tárolt 800 pár gyalogsági bakancsot. Oroszy nem engedelmeskedett, így a gerillák több tisztviselővel együtt a helyettes polgármestert bezárták, a raktárat feltörték és a bakancskészletet elszállították. A megrettent városi elöljáróság báró Majthényi László császári biztos segítségével küldött levelet Budára, hogy császári csapatok kerüljenek Losoncra, „mert ott egy rebellis horda garázdálkodik, mely minden esetre egy erős megfenyítést érdemel (…)”
A szálláscsinálók 1849. március 23-án érkeztek meg a városba, másnap délelőtt pedig csúnya, hófúvásos időben vonult be a császári zöm. Az ebédhez készülődő csapatokon ekkor ütött rajta beniczei és micsinyei Beniczky Lajos őrnagy „száguldó különítménye” és fényes győzelmet aratott.
A császári „czirkáló hadoszlop” parancsnoka, Almásy Károly ulánus ezredes már jócskán felnagyította a rajtaütésben részt vevő magyar erők létszámát, hozzátéve, hogy a helyi lakosság is a honvédeket támogatta. A híradás teljesen összezavarta Windisch-Grätz herceget, aki hírszerzésének elégtelensége miatt azt sem tudta, honnan várja a honvédek tavaszi ellentámadását.
Losonc úgy került be a császári hadigépezet emlékezetébe, mint az a magyar érzelmű város, ahol irreguláris csapatok és orvlövészek tanyáznak. Ez a hit 1849. augusztus 1-jén a cári csapatokban is meggyőződéssé vált, amikor a környékbeli gerillák meglepték a városban reggeliző egyik orosz gyalogos századot.
Losonc ekkor már nem kerülhette el a sorsát. Pavel Hrisztoforovics Grabbe altábornagyot szövetségesei is tájékoztatták arról, hogy ott „mindenki gerilla”. Az 1849. augusztus 7-9. közötti büntetőexpedíció során Losonc nagy árat fizetett magyarságáért: az oroszok módszeresen kifosztották és felgyújtották a várost.
(A szerző hadtörténész)
