Szomorúan érint bennünket, ha elveszítünk valakit a szeretteink közül. Tele vagyunk lelki fájdalommal, melyre gyógyulást és vigaszt keresünk. Lelki sebeink gyógyulására Jézus Krisztus ad orvosságot a remény formájában, aki harmadnapra feltámadott a halottak közül.
Keresztény hitünk szerint elhunyt szeretteink nem hagynak el minket örökre, bár a földi életből eltávoznak, lelkük örökké él nemcsak a mi szívünkben, hanem Istennél. A viszontlátás reményét adja meg számunkra Jézus az örök életben és a feltámadásban. Az imán és emlékezésen keresztül mindig kapcsolatban lehetünk velük. Igaz, hogy ez egy távkapcsolat, de amikor a mi szívünk is megszűnik dobogni, újra találkozhatunk velük, reményünk szerint a mennyországban.
November elején mindenszentek ünnepe és a halottak napja emlékeztet bennünket arra, hogy földi életünk egyszer befejeződik és elkezdődik számunkra egy új világ.
Mindenszentek napján, november 1-jén, egy napon ünnepeljük meg az összes szentet, vagyis valamennyi üdvözült lelket, akik a mennyországban vannak, akikről sokaságuk miatt a naptár külön név szerint nem emlékezik meg.
A keleti kereszténység már 380-ban ünnepelte az összes vértanú napját. Nyugaton 609-től ünneplik, amikor IV. Bonifác pápa átvette az összes pogány isten tiszteletére épült római Pantheont, és május 13-án felszentelte Mária és az összes vértanú tiszteletére. A VIII. században III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává. 835-ben IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jére helyezte és egyetemes ünneppé tette.
A holtak tisztelete és a rájuk való emlékezés szinte minden kultúrában emberemlékezet óta jelen van.
A keresztény világban a clunyi bencés szerzetesek már 998 óta november 2-án emlékeznek meg az összes megholtról. Az emléknap bevezetése és elterjesztése Szent Odiló clunyi bencés apát nevéhez fűződik.
Halottak napján imádságainkkal és temetőlátogatással fejezzük ki tiszteletünket szeretteink iránt. Ilyenkor virágokat helyezünk szeretteink sírjára és gyertyát gyújtunk tiszteletükre. Az élő virág jelképezi a halál utáni életet az örök boldogságban. Úgy, ahogyan földi életünkben virággal köszöntjük a születésnapjukat ünneplőket, most elhunyt testvéreink mennyei születésnapját ünnepeljük. Az égő gyertya lángja kifejezi Krisztusba vetett hitünket és a boldog örök életben való reményünket.
Most, ezekben a rendkívüli időkben, járvány idején a kijárási tilalom akadályoztat bennünket abban, hogy fizikailag látogassuk meg a temetőket, ilyenkor lelki imacsokrainkat és koszorúinkat, valamint fohászaink gyertyáit helyezzük szeretteink sírjára.
Örök boldogságot kérünk Istentől elhunyt szeretteinknek, az élőknek pedig lelki békességet. „Bár megszomorít minket a halál kényszere, az ígért örök élet megvigasztal minket.” (H.Pref.) Mi imádkozunk értük, ők pedig közbenjárhatnak értünk Istennél a szentek közösségében. Így maradhat meg a kapcsolat az élők és holtak között. Mindannyian közösen kérhetjük Isten: „Adj Uram örök nyugodalmat a meghalt híveknek és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békességben!”
A szerző a Jópásztor Alapítvány elnöke.
