Molnár Gál Péter dramaturg-színikritikus egyik írásában a klasszikus történetet idézi:„Kodály Zoltán a háború után elutazott Moszkvába. A szovjet zeneművészek szövetségében megkérdezték tőle:
– Kit tart Mester a legjobb szovjet zeneszerzőnek?
– Aram Hacsaturjánt.
– Milyen zeneszerző Hacsaturján?
– Rossz.”
Kodály egy kis epés megjegyzésért nem ment a szomszédba, tény, hogy a szovjet-orosz zene nagyjaival szemben voltak szakmai fenntartásai. Amikor Igor Sztravinszkij 1963-ban Magyarországon járt, ugyancsak kerülték egymás társaságát.
De térjünk vissza Aram Hacsaturjánhoz. Annyira nem lehettek rosszban Kodállyal, mivel Bónis Ferenc zenetörténész feljegyzései szerint az örmény zeneszerző járt Kodály lakásában is a Köröndön, amit később a magyar zeneszerzőről neveztek el.
1968-ban Seregi László a magyar művészeti élet egyik leglátványosabb produkcióját állította színpadra, amikor megrendezte Hacsaturján Spartacus című balettjét, s a darab koreográfiája is az ő nevéhez fűződik.
Így fogalmazta meg választását: „A téma örök, amíg embereket nyúznak, ölnek, igazságtalanul bántanak, és vannak emberek, akik kitörni vágynak.”
A szovjet színházi-zenei dömpinget vegyes érzelmekkel fogadó zeneszerető közönség rögtön szívébe zárta a művet, s a szerzője nevét.
Magam is többször megnéztem a kompozíciót, s érdeklődéssel fordultam Hacsaturján más művei felé is. A középiskolában, mint romantikus ifjú a Kardtánc című darabját – a háború előtt komponált Gajane szvitből – kedveltem meg, de a balett másik „slágerét”, a Lezginkát is gyakran fütyültem, az Adagio részletét később a 2001: Ürodüsszeia filmben fedeztem fel.
Aram Hacsaturjánt szobra Jerevánban (Fotó: Csermák Zoltán)
Amikor 1971-ben Moszkvában jártam, a Melodija hanglemezgyártó vállalat központi boltjában számos felvételt vásároltam, természetesen az örmény kompozitor művei is táskámba kerültek. A hadseregben egy vetélkedőn katonatársam a szerző Toccatáját adta elő, s a virtuóz művel meg is nyerte a versenyt.
Hacsaturján iránt táplált szimpátiám 2018-ban lángolt fel újra, amikor Örményországba utaztam. Jerevánban nagyon büszkék híres honfitársukra: utca, múzeum, az Operaházban kialakított ezernégyszáz fő befogadására alkalmas hangversenyterem viseli nevét. Természetesen az Opera előtt is a Mester szobra áll.
Magyar származású idegenvezetőnk néhány érdekes információt is megosztott a nemzet nagy fiáról: „A jogdíjakból vagyonokat keresett, de igen fösvény volt”. Egy diplomata barátom, aki többször találkozott Hacsaturjánnal elmondta, hogy élete végéig nagy tisztelet övezte, s igen szerette a magyarokat. Lehet, hogy elfeledte Kodály ominózus szavait…
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
