„Eltűnt a kétség, szétoszlott a homály, Jézus feltámadott.” Ezzel a mondattal kezdte éppen erről a helyről, a Hanvai Református Templom szószékéről húsvéti igehirdetését, mintegy 150 esztendővel ezelőtt Tompa Mihály a nagy költő és lelkipásztor. Én is ezzel a mondattal, ezzel az örömhírrel köszöntöm a Kedves Testvéreket itt, templomunkban és a televízió képernyője előtt szerte a nagyvilágban.
És szeretettel kívánom mindannyiunknak, hogy ragyogja be szívünket, lelkünket, otthonunkat, életünket a csodálatos bizonyosság: „Eltűnt a kétség, szétoszlott a homály, Jézus feltámadott.”
Ezt kívánom akkor is, ha a kétség és homály szavakat, nagyon is jellemzőnek találhatnánk az evangéliumban, a felolvasott bibliai igeszakasz első soraiban foglaltakra, az első húsvét hajnalára, a Krisztus sírja felé siető asszonyokra, vagy éppen az örömüzenetet hitetlenkedve fogadó tanítványokra gondolva. Hiszen akár az asszonyok, akár az egykori tanítványok, oly kétségbeeséssel a szívükben idézhették fel magukban, azon a hajnalon az utóbbi napok eseményeit. Minden bizonnyal azok az érzések, gondolatok kavarogtak bennük, hogy volt egy Jézus, aki elhívta őket régi életükből, aki értelmet adott napjaiknak, akire rábízták sorsukat, akiben bíztak, reménykedtek, aki számukra az életet jelentette. De mindez, amit szeretett mesterüktől kaptak, Krisztussal együtt a sírba szállt. Hisz látták, ahogy elfogták, ahogy elítélték, ahogy megkorbácsolták, kigúnyolták és keresztre feszítették, látták szenvedni és meghalni, sőt az asszonyok ott voltak akkor is, amikor a halott, élettelen testet eltemették. És ezzel a képpel kezdődik a húsvéti evangélium, hogy így mentek, halott reménnyel, lemondással, a halállal szembeni tehetetlenséggel Jézus sírhelyéhez, hogy megtegyék, amit megtehetnek, megadják a végtisztességet, szeretett, és halott mesterüknek.
Ami az első húsvét hajnalán, az asszonyok szívében volt, az valahol ott van bennünk is, mindannyiunkban. Ez pedig nem más mint a vesztesség biztos tudata a halállal szemben. Hisz mi is azt mondjuk, hogy életünknek egyedüli biztos pontja nem más, mint az, hogy aki megszületett e világra, annak egy egyszer el is kell mennie. S ezt tudták az egykori asszonyok is. Igaz ugyan, hogy az általuk szeretett és követett Krisztus többeket visszahozott az életbe, és mondta magáról, hogy majd ha Jeruzsálembe megy meg kell halnia, de harmadnapra feltámad. De mindez oly távol volt tőlük: csak az az egy bizonyosság létezett számukra, az lebegett lelki szemeik előtt, hogy azon, aki életük értelmét jelentette, még rajta is, még Krisztuson is diadalmaskodott a halál. S nekünk akarva-akaratlanul az jut eszünkbe: Bizony mennyi veszteséget okozott már ez nekünk, s milyen bizonytalanná, kiszolgáltatottá, reménytelenné teszi napjainkat, hogy nekünk is szembe kell néznünk az elkerülhetetlennek tűnő mulandósággal. S ilyen reményt vesztett lelkülettel mentek az asszonyok, vitték a drága kenőcsöt, ha már nincs tovább, legalább szépen búcsúzzunk, tegyük meg ami illik – mondhatták egymásnak, de igazából feladták, nem tudtak hinni abban, hogy az élő Istennek a halállal szemben is hatalma van. E nélkül a hit nélkül pedig, legyünk őszinték, megható, de ugyanakkor szánalmas képet kapunk nem csupán az asszonyokról, hanem nagy apostolokról, Krisztus tanítványairól is: az asszonyok csak a végtisztesség megadásával voltak elfoglalva, a tanítványok pedig a húsvéti örömhírt, amely eljutott hozzájuk, „üres fecsegésnek tartották”.
Búcsúztak szerettüktől minden reménység és hit nélkül.
De mielőtt kész lennénk az ítélettel, azért meg kell jegyeznem, hogy úgy érzem, néha mi magunk is, mai keresztyének is hasonlítunk az egykori asszonyokhoz és tanítványokhoz. Éljük a mi mindennapi életünket, elhordozzuk örömeinket és próbáinkat, ha kell megállunk szeretteink ravatalánál és szembesülünk az élet mulandóságával. De vajon van-e a mulandósággal szemben reménységünk, beragyogja-e életünket Isten mindenre elégséges hatalma, és mindennél nagyobb szeretete? Meglátszik-e életünkön, hogy Krisztus hiteles követői, tanítványai vagyunk, jellemzi-e életünket a feltámadás tényéből áradó hit, öröm és bizonyosság? Ha mindez hiányozna a mi életünkből, akkor nagyon is hasonlóak vagyunk az egykori asszonyokhoz, kik élő hit nélkül, Krisztussal együtt eltemetett reménységgel igyekeztek Jézus sírja felé.
De Isten sem az egykori asszonyokat, sem a tanítványokat nem erre hívta el, és nekünk sem ezt a sorsot szánta. Hiszen az Úr éppen azért küldött mennyei követeket az asszonyokhoz, hogy felrázza őket a reménytelenség, kicsinyhitűség, kilátástalanság álmából. Amint arról a húsvéti történet is beszámol: „és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: „az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Isten elküldi az ő követeit, hogy meghozzák Krisztus feltámadásának örömüzenetét, akik először is szembesítik az asszonyokat saját kicsinyhitűségükkel: Mit keresitek a holtak között az élőt? – szól az üzenet. Milyen jó, hogy az Isten figyelmezteti az embert. Nem hagyja elveszni saját kicsinyhitűsége, tévedései és gyarlóságai között, hanem beavatkozik: akár így közvetlenül, mennyei üzenettel, akár a Biblia sorain vagy életünk egy-egy eseményén keresztül, ma is bele akar szólni és bele is szól a mi világunkba, elgondolkoztat, megállít, figyelmeztet, emlékeztet: Hol van a hited? Elveszett reménységed? Nem jó irányba megy életed? Talán ma azért szól éppen hozzánk, hozzád kedves testvérem ez az Ige, hogy szembesítsen önmagunkkal, önmagaddal, hogy elgondolkoztasson: vajon az mindennapos küzdelmek közepette nem veszítetted-e el azt ami értelmet ad életednek, nem távolodtál-e el az Isten Krisztusban testet öltött szeretetének, az Úrnak mindenre, még a halállal szemben is hatalmasabb erejének a bizonyosságától?
Ha esetleg igen, akkor sem kell megijednünk, az Isten nem számonkéréssel keres bennünket ezen az órán, hanem örömüzenettel: Krisztus nincs a holtak között: Feltámadt! És ez megerősíti először az asszonyokat, megértik hogy amit Krisztus mondott, minden szava, valóban igaz, és valóban néki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez az Isteni, véghetetlen hatalom, tökéletes szeretettel társulva elégséges volt arra, hogy a Golgotai kereszten elhordozza helyettünk bűneinknek büntetését, szenvedve és meghalva értünk. És elég arra is, hogy harmadnapon feltámadásával legyőzze a halált. Jézus él, vagyis az asszonyok nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyva – ez erőt, hitet adott adott nekik. Bármi történik Jézust nem veheti el tőlük senki, immár mindörökre velük lesz. És ez az ígéret nem csupán az egykori asszonyoké, hanem a miénk is, hisz később épp a feltámadott Krisztus ígérte a tanítványoknak „és én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.
Húsvét után élhetünk azzal a reménységgel, soha nem vagyunk egyedül, magunkra hagyva. Éljünk bár csodás körülmények között, vagy éppen szegénységben. Családban vagy magányosan, ifjan vagy idősen, magyarként nemzettársakkal körülvéve vagy éppen szórványban a megmaradásért való küzdelem közepette, tudhatjuk, tudhatod kedves testvérem: nem vagyunk, nem vagy egyedül, a feltámadott Krisztusban velünk van az Isten. Nincs hiába kimondott imádság, nincs hiába végzett szolgálat: Krisztus feltámadt. És az ő feltámadásával legyőzetett a halál. Ez azt is jelenti, hogy nem kell a mulandóság, a halandóság fogságában élnünk. Van feltámadás, van örök élet. Hisz egyértelmű, akik Őbenne hisznek, azok számára feltárta a mennyek országának, a vele való örök életnek kapuját és ezen a kapun, amit Jézus a feltámadásával nyitott a halál áthatolhatatlannak tűnő falán, követhetjük Őt az örök dicsőségbe. Ahogy Kálvin is írta egyik igehirdetésében: „Jézust többé nem a sírban kell keresnünk, amint ezek az asszonyok tették. Gyengeségükből és tudatlanságukból tanulnunk kell. Azaz: felfelé kell törekednünk, ahová Ő maga hívott és helyezett is minket. Megmutatta nekünk az odavezető utat és megmondta, hogy azért szerez tulajdont a mennyei Királyságban, hogy nekünk ott helyet és otthont teremtsen, ha Őt ott keressük hitünkkel”.
Amikor mindezzel szembesültek az asszonyok, rohantak a tanítványokhoz, és másokhoz: hogy bizonyságot tegyenek Krisztus feltámadásáról. És ma is ez a küldetésünk: hirdetni szavainkkal, tetteinkkel a feltámadás reménységét és másokat is a feltámadott Krisztushoz vezetnünk. Be kell vallanunk, ebben nekünk ma élő tanítványoknak van némi fogyatkozásunk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy miután meghalljuk a feltámadás örömüzenetét, az abból felénk áradó reménységet, önző módon megtartsuk azt magunknak: készek vagyunk megelégedetten hátradőlni: Igen, Krisztusban van feltámadás, van örök élet a mi számunkra. Mintha ez valami magánügy lenne. Pedig a felolvasott Ige arról is beszél, hogy mindez még mindig kevés. Az asszonyok visszatértek az Ige szavai szerint, talán futottak, szaladtak, hogy megosszák az örömhírt, „hírül adták a tizenegynek és a többieknek.” Ez az amire szintén hív Isten. Miután eljutott szívünkig a húsvéti örömhír, azt nem tarthatjuk meg magunknak. Át kell adni másoknak az örömhírt, amely vígaszt , reményt, életünknek célt és értelmet ad. És ezt nem csupán a templom szószékéről lehet és kell hirdetni. Szavainknak, cselekedeteinknek egész életünknek erre a feltámadott Krisztusra kell mutatnia, hogy másokat is a feltámadott Krisztushoz vezethessünk, mert csakis így lehetünk hiteles keresztyének. Így tettek az asszonyok, majd az apostolok és ezt kell tenni nekünk is. Segítsen meg bennünket ebben a Mindenható Isten, és adja, hogy e húsvét ünnepén minél többen vallhassuk, hittel, szívből fakadó hálaadással: „Eltűnt a kétség, szétoszlott a homály, Jézus feltámadott.” Ámen
Nagy Ákos Róbert
Elhangzott Hanván, 2013. március 31-én, húsvétvasárnap. A Duna TV közvetítése felvételről ITT tekinthető meg.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38778″}
