Hamvas Béla írja a Scientia Sacra című művében, hogy azok az univerzális személyek, akik az életet a lét, a létezés számára a szakrális szavak birtokában megnyitni voltak képesek, Platónnal, Platón korával letűntek a történelem színpadáról, s helyüket a Könyv foglalta el. Ettől kezdve a lét teljességét hordozó teremtő Szó nem az emberben, hanem a Könyvben vált értelemmé, szellemmé, törvénnyé és ítéletté: a hitbeli, szakrális és egyetemes lét jelképévé, minden létező princípiumává – ő, a Könyv lett a kormányzó, a gondolkodó, a próféta, a szent, a pap, a tanító, az orvos.
Ezt erősíti meg másokkal egyetemben Márai Sándor is, aki szerint – a magyar népről, történelemről, kultúráról szólva – honfoglaló őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek, s a magyar költőknek, íróknak hála a leírt szavak, a Könyvek voltak azok, akik a legelőből hazát, otthont teremtettek. A magyar írók mindig tudták, hogy a szlávok és a germánok között egyetlen igazi otthonuk, imaházuk van: a könyvekbe menekített magyar nyelv. „Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra kellett köszörülni, hogy szikrát vessen” – mondja Márai. A Szó, a Könyv, a Gondolat, az Ítélet és az Ima hiányában értelmetlen maradt volna minden a magyar számára, és értelmetlen maradt volna ő is a világ számára: „a szellem dadogó nomádja, állatias csavargó” maradt volna.
A magyar írók szerencsére mindig tudták, hogy a nemzet a leírt Szóval, az Irodalommal kezdődik. Ezért minden korban, sürgősen, írniuk kellett: írniuk és olvasniuk és világirodalmat fordítaniuk. Ezért bontotta ki az idegen nyelv sziklabörtönéből Károlyi Gáspár „Isten levelét”, a Bibliát a magyar népnek, hogy azt se idő, se rozsda ne emészthesse meg; „ezért írt a »bajuszos« Berzsenyi, a meghatóan Don Quijote-szerű Kazinczy, az »álruhás« forradalmár, Arany.” Vagy a pipázó, hasas és bájos Heltai Jenő. Vagy a légszomjasan sípoló-hörgő, lázas-zseniális Babits. Meg „a világirodalom úri társaságába besurranó frakkos zsebtolvaj, Kosztolányi, hogy olvasás közben folyton elcsenjen valamit a magyar nyelv számára”. És ezért írt a roncsolt szívű, öröklétű Ady Endre, a Rendet még a poklokban is jajongva vigyázó József Attila s a nemzet(ek) szabadságát „őrjöngve” akaró Petőfi. Vagy a hazájának rendületlen híve, Vörösmarty Mihály, a kínokkal átfúrt, bujdokló, istenfélő Balassi és a vérszopó gazság láttán könnyeket hullató Kölcsey. Igen, nagy íróink számára „az Irodalom még egyszerre volt játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cinkos vérszerződés”.
A különös csak az, hogy a nemzetnek eme megteremtői, ezek a „próféták, szentek, papok, tanítók és orvosok” szinte kivétel nélkül szegények maradtak: így, amikor írtak, nemcsak a nemzetet mentették, hanem saját magukat is, feleségüket, családjukat, hogy legyen – mint az imában – mindennapi kenyerük. Mindez – tudniillik az, ahogyan a magyar írók megélhetési gondjaikat leplezték – óriási ön- és világcsalás volt, hiszen köztudott, hogy a világunkban senki sem törődött – ma sem törődik – azzal, miből él egy író. Minderre rezignáltan csak ennyit mondhatunk: ez a – magyar – írók osztályrésze. Márpedig „siratni kár, ami végzet”, mondja Thészeusz.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”48960,48780,48615,48573,48382,48150,48059″}