Aki kicsit is járatos a katolikus egyház ügyeiben, pontosan tudja, hogy XVI. Benedek pápa nemcsak Szent Péter alázatos utóda, hanem korunk egyik legkiválóbb teológusa is. Briliáns elme, tartják róla, s sokan nem győzik hangsúlyozni, hogy a szív embere, II. János Pál után most a tiszta ész megtestesítője áll a Szentszék élén. Mint minden leegyszerűsítő, zsurnalisztikus megfogalmazás, ez is velejéig hamis. Mindkét pápát lekicsinyli, s nem vesz tudomást arról, amit pedig alighanem illene tekintetbe venni.
Azt nevezetesen, hogy az a bizonyos fehér füst, amely megválasztásukkor felszállt a Szent Péter téren, nem pusztán egy népes főpapi testület racionális döntésének, hanem az egyházban jelen lévő kegyelemnek a következménye. Mi más, ha nem kegyelem, hogy a XX. század második felében a bölcs, aszketikus XII. Pius után jöhetett a reformer XXIII. János, utána a zsinat elszaladó terveit mederbe terelő VI. Pál, aztán hamarosan a fiatal, lendületes „kelet-európai” Karol Wojtyla, aki szívébe tudta zárni a világot, s őt követte a szív igéit a tanítóhivatal számára tudományosan is megfogalmazó, a kétségeket eloszlató, határozottan fogalmazó XVI. Benedek? A katolikus egyházat az elmúlt ötven-hatvan évben érték a legalantasabb és legrafináltabb támadások, mégis él, s ha ideig-óráig veszít is vonzerejéből az öreg kontinensen, hódít másutt. Mert alapítója az Isten fia, a Názáreti Jézus.
XVI. Benedek, amikor közreadja A Názáreti Jézus című könyvét, Joseph Ratzingerként publikálja, jelezve, hogy nem a Szentszék kinyilatkoztatásával találkozik az olvasó, hanem egy teológus gondolkodó Jézus-képével. Lehet velem vitatkozni – üzeni az exegétáknak, a krisztológia, a keresztény hermeneutika művelőinek, a történetikritikai iskola tudós elemzőinek. Benedek ugyanis, aki a II. vatikáni zsinatnak a világ által is sztárolt teológusa volt, az elmúlt évtizedek során arra a meggyőződésre jutott, hogy a Szentírás pusztán tudományos vizsgálata messzire visz a lényegtől.
Nem arról van szó, hogy elvetné a történeti vizsgálódás eredményeit, hogy kiszakítaná Jézust és az evangéliumokat a korból, amelyben születtek, hanem arról, hogy mindezen vizsgálódások eredményeit az isteni kinyilatkoztatáshoz közelíti. A mindenre választ kínáló gőgös ész eredményeit a hit igazságaival szembesíti. Azt keresi, arra mutat rá, miként érhető tetten Jézus nyilvános működésében az Atya jelenléte. Miért nem pusztán egy szerény, végtelenül irgalmas, igaztalanul keresztre feszített, így sokak számára vonzó zsidó prófétáról van szó az írásokban? Egy karizmatikus emberről, aki ama zűrzavaros, politikai küzdelmektől hangos korban a békét és egyenlőséget hirdette?
Joseph Ratzinger nem mond nekünk szép meséket, inkább közös gondolkodásra hív. Olvassuk újra együtt az Ó- és Újszövetséget, s figyeljük a Názáretit, amikor Keresztelő Szent János megkereszteli, amikor a sátán megkísérti, amikor elmondja a Hegyi beszédet, amikor tanítványokat választ, amikor imádkozni tanít. Gyönyörű és meghökkentő értelmezésekkel, felfedezésekkel találkozunk. Mit jelent a jézusi tanításban a kenyér? Miért kísért örökkön-örökké szinte ugyanazokkal a hívságokkal a sátán? Mit jelent, hogy „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a Miatyánk sorai? De választ kapunk arra is, miért nem tűzheti a zászlajára a Názáreti tanítását egyetlen politikai mozgalom sem.
Nehéz olvasmány Ratzinger könyve. Egyetlen nekifutásra nem adja magát. De érdemes újra és újra visszatérni hozzá. Hívőként és kétkedőként is. A kivételes intellektuális teljesítményt mélységes hit és reménység hatja át.
JOSEPH RATZINGER (XVI. BENEDEK): A NÁZÁRETI JÉZUS Szent István Társulat, Budapest
HetiVálasz
