1959.VIII.15.
Hogy gondolok-e rád? Hogy gondolok-e rád, Csacskám? Hogy gondolok-e rád? Hányszor tegyem fel a kérdést – a kérdésedet? Hogy felelhetnék rá a legjobban? Így?: gondolok rád, gondolok rád, gondolok rád, és ezzel az egész papírlapot teleírhatnám. De elég egyszer, még jobb kétszer, háromszor és ötször. Eszembe jutnak a magyar költők: legnehezebb óráikban, amikor bajba jutott hazájukra, a legdrágábbra gondolnak, hogy óvják, féltsék, szeressék. József Attila egyik versében nem tudom hányszor és hányszor, Tóth Árpád ötször egymás után sóhajtja: hazám, hazám. Ötszörös nyomás alatt áll, öt atmoszférás nyomás mondatja vele a legdrágábbat, feléje fordul, neki kiáltja, és miatta és vele dermed némaságba, hogy a kiáltás most már ott rezegjen mélyen, és hullámozzon: találja meg a visszhangját.
Hogy gondolok-e rád? Ez már nem gondolat, ez te vagy egészen, ahogy velem vagy, ahogy én vagyok nálad. Reggel vagy este, ébredésnél, lefekvésnél, éjjel felébredve: mondjam így tovább? Könyvet olvasok: mennyi emberi élet, mennyi érzelem és gondolat, és mindenütt te vagy! Ha valaki nő és szerelem, szép, emberi és szomorú, akkor téged látlak, a te szemedbe nézek, és tudom a gondolataidat. De a napfény, ha a tiszta égből, makulátlanul hull le rám: az te vagy, ha elbújik a nap és didergek, akkor is te vagy. A te napfényed, meleged és szomorúságod egyszerre és egyben téged idéznek.
Hogy gondolok-e rád? Mit mondjak? Ha csak a magam gyönyörűségére gondolnék rád, arra, aki te vagy: a forma, az alak, a szépség, a szem, a száj, ha csak erre gondolnék, már akkor is gazdag lennék, és ez a sok szépség behunyt szememen át árad belém. Hogy tudnék nem gondolni rád? Amikor ennyire gazdagítasz a léteddel, amikor ennyivel több lettem magamnál, hogy tudnám ezt nem érezni, nem tudni és nem gondolni?
De ha rád gondolok, ez ennél is több. Nekem úgy és annyira kell felforrósítani ezt az érzést, hogy abból áldó, éltető meleg legyen, a gondolatot úgy kell megfogalmaznom, hogy az lelked és szellemed tápláléka lehessen: a te tulajdonod, amivel élsz, amiből éltetsz. Nekem úgy kell rád gondolnom, és ez nem kötelesség, hanem természetes folyamat, hogy azt te ugyanúgy megérezd. Erőtelep vagyok, amely áramot fejleszt, és ahhoz te kellesz olyan állandóságban, mint a levegő, a napfény. Ezt kell érezned, amikor rám gondolsz. Ez az áramkör mindkettőnkben ott kell, hogy legyen: én nálad vagyok, te velem vagy. De tőled indul útjára a szikra, nélküled pedig megszakad az áramkör, mert nélküled nincs semmi. Te gyújtottál, te gyújtasz. Te vagy a szerelem. Te vagy a csoda.
Hogy gondolok-e rád? A szavak elégtelenek. Vannak dolgok, érzések, gondolatok, melyekről a szó lepattan. Ha szavakba próbálom foglalni, ami számomra a legszentebb, legfontosabb, akkor a szavak használhatatlanok. Van valami, amit nem lehet szavakkal kifejezni, szavakba foglalni, mert az kisugárzás, téren és időn a legtöbbet jelentő érzés, amely két embert összeköt. Gondolok-e rád? Mindig rád gondolok! Mindig veled vagyok!
1959.VIII.21.
Szerdai keltezéssel írod, hogy nem kaptál levelet, pedig kedden egy gyors kis levéllel kopogtattam, azt hittem, szerdán megkapod. Most, hogy még szombaton megérkezzen, amíg a hivatalban vagy, express küldöm ezt a mait. Szabadságidőd alatt a munkahelyedre írjak? De mi lesz, ha Tóth bácsi olyankor hozza el neked, amikor te nem vagy otthon? Vagy te mégy majd be a levélért? Én most nem írok addig, amíg erre választ nem kapok. Ha szombat-vasárnap írsz, és az állomáson dobod be, hétfőn már megkapom.
Jaj, mit írjak, drágám? Engem Z. betegségének rosszabbodása nem hagy nyugodni. Gondolatnak is rettenetes – a mi szerelmünk ára egy ember élete lehet. Ez a tudat engem megölhet. Hogy én okoztam, hogy mi okoztuk: micsoda árnyék vetül szerelmünkre? Oh, nehéz ez a mi szépnek, boldognak, zavartalannak indult nagy csodánk: ez az egymásra találásunk. Csak magunkat láttuk, tudtuk, semmi mással nem törődve, és most egy ilyen valóság! De nincs zavartalanság, és, amint te mondod, az élet könyörtelen. Mi ketten azonban továbbra is egymást látjuk, tudjuk, mondjuk, szeretjük. Csoda volt a szerelmünk, most a fájdalmát is tudjuk. Így szép, így teljes.
De egy emberéletről van szó: ne rajtunk múljon! Ahogy írtam, légy most hozzá nagyon jó, nyugtasd. Most nagyon emberségeseknek kell lennünk vele szemben. Ezzel engem is megnyugtatsz, bizonyos vagyok a jóságodban. A többit úgyis tudom: szerelmedet, rám gondolásodat köszönöm. És te is tudod és érzed az én szerelmemet.
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Kolár Péter gyűjteményéből{iarelatednews articleid=”55794,55793,55553,55552,55462,55461,55337,55336,55166,55155″}
