Gróf Esterházy János (Fotó: madari.sk)

Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1942. május 15-én a pozsonyi nemzetgyűlés hetvenkilenc igen és egy nem szavazat alapján döntött a szlovákiai zsidóság deportálásáról. Gróf Esterházy János volt az, aki a szlovák uralom alatt maradt magyarság képviselőjeként nem szavazta meg az erről szóló törvényt.

A mélyen vallásos, igaz magyar érzelmű gróf őszintén hitt a trianoni igazságtalanság teljes revíziójában, s egész politikai pályafutása alatt ezért ténykedett. Dacolt a Tiso-féle szlovák rezsimmel, memorandumban tiltakozott Magyarország német megszállása ellen, majd a passzív rezisztenciát választotta. Szót emelt a Beneš-dekrétumok ellen, s ennek következményeként hurcolták ki a GULAG-ra, miközben a csehszlovák hatóságok koholt vádak alapján halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték. A szovjetek 1949-ben adták ki a csehszlovák kommunistáknak, s a felvidéki magyarság apostola hatvan esztendővel ezelőtt, 1957 tavaszán halt meg.

A teljes revíziót hirdető, eszmék és álmok világában élő, magányos gróf 1938 tavaszán Olaszországban és Lengyelországban folytatott tárgyalásokat annak érdekében, hogy a teljes Felvidék visszakerüljön a magyar Szent Korona fennhatósága alá. Ezen ötletét azonban Hitler és Mussolini sem pártolta. Esterházy akkoriban maga vallott arról, hogy „a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Esterházy János gróf 1935-ben került be a csehszlovákiai nagypolitika forgatagába, mint Kassa képviselője, 1936 nyara és 1939 októbere között volt ügyvezető elnöke és legfőbb szervezője a két magyar párt uniójából létrejött Egyesült Magyar Pártnak. Edvard Beneš tárca nélküli miniszteri tisztséget ajánlott fel neki, pártjának pedig kormányzati szerepet, melyet Esterházy azzal utasított vissza, hogy amíg a csehszlovák kormány nem változtat kisebbségvédelmi politikáján, addig ő nem kíván egy magyarellenes kormány tagja lenni.

Az első bécsi döntést követően határozott úgy, hogy Szlovákiában marad és sorsközösséget vállal az ott maradt közel hetvenezer magyarral, annak ellenére, hogy Budapesten felsőházi tagság és tárca nélküli miniszterség várt rá. Kassán 1938. november 11-én ő is azok között volt, aki köszöntötte a Magyar Királyi Honvédség élén bevonuló vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót. Beszédében is világossá tette, hogy a Felvidék szlovák kézen maradt részén ténykedik tovább: „Sokáig vártunk erre a napra. Megértük, köszönjük az Úristennek és köszönjük Főméltóságodnak. Mi, elszakított magyarok ígérjük Főméltóságodnak, hogy kezet adunk az ott élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért.”

Esterházy gróf az 1939 márciusában függetlenné váló Szlovákiában politizált tovább, ahol a Szlovenszkói Magyar Párt alapítójaként képviselte az ottani magyarság érdekeit Pozsonyban és a szórvány magyarság megmaradásáért dolgozta ki a Magyar Család és a Magyar Házak programot. Az újonnan alakult szlovák államalakulat igen lelkesen és öntevékenyen látott hozzá a zsidókérdés megoldásához, hiszen az antiszemitizmus már 1918 előtt is részét képezte a szlovák nacionalizmusnak, melynek egyik vezető alakja Andrej Hlinka volt.

A pozsonyi nemzetgyűlést nyolcvan képviselő alkotta, melyek közül Franz Karmasin a németeket, Esterházy János a magyarokat volt hivatott képviselni. A Hlinka-gárda uniformisában pózoló szlovák képviselők a független szlovák nemzetállam megalapításakor olyan alkotmányt fogadtak el, mely eleve a zsidók jogait korlátozta, s kilátásba helyezték azok teljes jogfosztását. Az egyik 1939-ben hozott törvényben az szerepelt, hogy az állampolgárság politikai okokból elvehető, melynek hatályát az ellenségnek tekintett személyek házastársára és gyermekeire is kiterjesztették.

Pozsonyban 1941. szeptember 9-én fogadták el a háromszáz rendeletből álló „Codex Judaicust” – azaz a Zsidókódexet. Ezen rendeletek gyűjteménye törvényesítette a zsidók megkülönböztetését és teljes jogfosztottságát, melyet hamarosan újabb szankció követett, ugyanis 1942. május 15-én fogadták el a 68/1942-es alkotmánytörvényt, amely elrendelte a szlovákiai zsidók deportálását. A döntés majdnem egyhangú volt, hiszen a pozsonyi parlamentben hetvenkilenc fő szavazott igennel, egy fő pedig nemmel.

Ez az egy ember nem volt más, mint gróf Esterházy János. Természetes, hogy innentől kezdve hevesen támadták, s maga a következőkben védte meg álláspontját: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri a jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja (…) Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”

A szlovákiai katolikus egyház részéről Karel Kmetko érsek, Ján Vojtaššák és Andrej Škrábik püspök volt az, aki szót emelt a katolikus hitre áttért zsidók érdekében, de protestálásuk süket fülekre talált hivatalos körökben. Pozsonyban aztán arról is szavaztak a képviselők, hogy Szlovákia minden egyes zsidó Auschwitzba szállításáért ötszáz birodalmi márkát fizet ki a németeknek utaztatási költségként.

Számunkra gyalázatos dolog, hogy a második világháború után Magyarországra sütötték rá a „bűnös nemzet” billogot, miközben Szlovákiáról elfeledkeztek a győztesek, pedig ez az államalakulat odaadóbban kiszolgálta a Harmadik Birodalmat, mint bármely más közép- és kelet-európai szövetségese. A „régi” csehszlovák határokat visszaállították, sőt az 1947. február 10-i párizsi békediktátumban Csehszlovákiát még három magyarországi falu elcsatolásával kistafírozták, és a győztesek úgy tettek, mintha a bűnben fogant szlovák állam nem is létezett volna, ezzel is leplezvén annak háborús bűntetteit és zsidóellenes lépéseit.

Az 1993-ban újból létrehozott Szlovákia a mai napig nem tud mit kezdeni Esterházy János gróf emlékezetével sem a politika, sem a hivatalos történetírás szintjén. Oroszországban már felmentették az ellene felhozott vádak alól, ám szlovákiai rehabilitációja a ma napig nem történt meg. Lengyelország kegyelettel adózott emléke előtt, amikor 2009-ben post mortem kapta meg a Polonia Restitutia kitüntetést azért, mert 1939-ben segítette a lengyel katonák Magyarországon keresztül történő nyugatra szökését. Birtokán közel kétszáz zsidó munkaszolgálatost bújtatott több zsidó családdal egyetemben, de mindezek ellenére az izraeli Jad Vasem Világ Igaza elismerését a mai napig nem kapta meg.

Gróf Esterházy János sohasem volt „fasiszta háborús bűnös”, sokkal inkább az a rezsim, amely ellen maga is próbált küzdeni. A mai szlovák államvezetés beláthatná végre, hogy ideje lenne minden kommunista törvénytelenséget megszüntetnie, így semmisnek mondania a néhai gróf ellen hozott ítéletet. Szlovákiának szembe kell néznie történelmi múltjával, rehabilitálnia az igazságtalanul elítélt gróf Esterházy Jánost, mely gesztussal a felvidéki magyarságot is megkövetné.