Pedagógusként fontosnak tartom, hogy beszélgessünk diákjainkkal az élet nagy dolgairól. Ami még fontosabb, hogy lámpások legyünk számukra, melyek utat mutatnak ebben a buktatókkal teli világban. A jó példa elengedhetetlen tartozéka az ő kis életüknek, ezért is határoztam úgy, hogy az idén nemcsak beszélni fogunk a jótettek fontosságáról így karácsony tájékán, hanem együtt elmegyünk egy olyan helyre, ahol az öröm, a boldogság érzése bizony úgy kell, mint a falat kenyér. Készítettünk egy kis Mikulás-műsort, mellyel meglátogattuk a dunaszerdahelyi kórház beteg gyerkőceit. Kilencedikeseink nagy izgalommal készültek, ugyanis szerettük volna, hogy minden tökéletes legyen. A terv az volt, hogy ha csak pár pillanatra is, de mosolyt varázsoljunk az arcokra. Megható pillanat volt számunkra, mikor két kicsi gyermek, akik eleinte puszta félelemből nem csatlakoztak hozzánk, Micimackó dalocskáját hallva, maguk előtt gördítve az infúziós állványt, előbújtak szobájukból és velünk együtt nevettek, énekeltek. A helyiség, ahol összezsúfolódtunk, megtelt szeretettel, melegséggel. Bizony nemcsak az anyukák szemében csillogtak könnyek, hanem diáklányaink szemében is. Miután a Mikulásunk átadta a csomagokat, melyeket a tanulók és tanárok a saját pénzükből állítottak össze, elhagytuk a kórházat. Kérdeztem kis színészeimtől, milyen érzések kavarognak bennük az átélt események után, az igazság azonban az, ha nem mondtak volna semmit, akkor is tudtam volna a választ, hiszen az arcuk mindent elárult. Földöntúli boldogság tükröződött szemükben, amit csak az az ember érezhet, akit megérint a karácsony szelleme: az érzés, hogy adni a legjobb dolog a világon. „Jövőre is jövünk!”- mondták, és azzal a gondolattal zártuk ezt a csodás napot: ha valakinek nincs ott a szívében a karácsony, a fa alatt sem fogja megtalálni azt.
Felvidék Ma, Aranyossy Ildikó, a Szent János Egyházi Alapiskola tanítónője
