Tegnap bezárt Pozsony egyetlen magyar könyvesboltja. A Kultúra Könyvesbolt tulajdonosa, a Madách-Posonium Kft. azért döntött a bezárás mellett, mert nem tudta tovább fenntartani a veszteségesen működő üzletet.
„Konduljanak meg a vészharangok!” – jutottak eszembe Petőfi híres sorai (A nemzethez c. versében, 1848 augusztusában), és bizonyára erre a párhuzamvonásra sokan legyintenek: „Ácsi, hiszen csak egy könyvesbolt”. De nem! Ez nem „egy” könyvesbolt volt, hanem „A” KÖNYVESBOLT! A felvidéki (nem csak a pozsonyi) magyarság létének egy szimbóluma. VOLT.
Ami dacolt a kommunista diktatúra nemzetellenes viharával, azt a rendszerváltozás két lagymatag évtizede földbe dögönyözte. Ennek okán 15 éve még egy nemzeti felvonulást lehetett volna megszervezni, most meg szépen, csendben kimúlt. Tiltakozásnak, össznépi összefogásnak nyoma sincs. És most illenek ide Petőfi említett versének szavai: „…düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert / Nem szakad le szemünkről az álom”!
Tudjuk, ma a könyv nem tartozik a „menő” árucikkek közé. A világháló ádáz, könyörtelen ellenfél, akárcsak a mozis filmeknek vagy a zeneüzletek lemezeinek. Vagy akár az írott sajtónak. Csak idő kérdése, hogy melyik meddig állja a harcot.
A pozsonyi könyvesbolt azonban nem csak egy üzlet volt. Tizenkét évvel ezelőtt még Pozsony belvárosában találhattuk. A magyarok közül nagyon sokaknak, akik Pozsonyban találkoztak, ez a hely volt a legtermészetesebb találkahely. De még miután a Csemadok épületébe szorult, akkor is, egy Pozsonyban élő vagy dolgozó magyar ha eltöltött fél órát a könyvesboltban, szinte biztos, hogy ismerőssel találkozott. És beszélgethettek. A szlovák fővárosban, magyarul.
Ettől és ebből persze nem lehet fenntartani egy könyvesboltot, és minden tiszteletem a 80 éves Dobos Lászlóé, aki míg bírta, ősz fejjel dacolt az ellenszéllel. Ha most elbukott, nem az ő hibája, ezt a keresztet valamennyiünknek cipelnünk kell. A pozsonyi könyvesbolt évtizedeken át hirdette: voltunk, vagyunk és reményt adott: leszünk.
Leszünk? A népszámlálás hamarosan elég egyértelmű választ ad helyzetünkre. Húsz éve még 567 ezren voltunk, tíz éve már csak 520 ezren. És most? Ha most ennél is kevesebben maradtunk, akkor minden olyan történést, mint amilyen például a pozsonyi könyvesboltunk elbukása is, vészharang-kongásnak kell felfognunk! És ha nem halljuk meg a hangot, akkor a felvidéki magyarság az asszimiláció útján visszafordíthatatlanul az önpusztulásba „ballag”, „s ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, / Míg nevedet sírkövedre vésed!” (Petőfi).
Felvidék Ma, Oriskó Norbert
