Június első szombatján tartotta évadzáró koncertjét az Új Liszt Ferenc Kamarakórus. A műsoron a német kórusirodalom gyöngyszemei szerepeltek a barokktól a romantikáig. A hangverseny után Mészáros Péter és Kiss Tamás karnagyokkal beszélgettem.
Kérem, beszéljenek a kórus megalakulásáról!
A kórus névválasztása egyrészt azt a folytonosságot kívánta kifejezni, amely a híres karnagy, Párkai István Liszt Ferenc Kamarakórusához kötődik. Másrészt együttesünk 2010-ben újonnan, új szemlélettel alapított kórus, amit a nevünkben is jeleztünk.
Párkai Istvánról mindenkinek, aki vele dolgozott, vannak személyes élményei. Intellektuálisan rendkívül igényes karnagyként emlékezünk rá: nemcsak a vezényléssel és a hangképzéssel foglalkozott, hanem érdeklődése a társművészetekre is kiterjedt. A zenetörténet számos meghatározó művét elvezényelte, emellett különleges darabokat is műsorra tűzött.
Ezt az örökséget, ezt a gondolatiságot mi is szeretnénk folytatni: a kóruszenélésnek legyen erős kulturális alapja. Zeneileg az együttes tagjainak több mint a fele képzett muzsikus, így képesek vagyunk arra, hogy ismeretlenebb, nehezebb darabokat is megszólaltassunk. Amit ehhez a hagyományhoz hozzá szeretnénk tenni, az az, hogy a ma általánosan ideálisnak tartott hangzásképre egy vékonyabb, hajlékonyabb, nemcsak a romantikára alkalmas hangzással válaszoljunk.
(Fotó: Új Liszt Ferenc Kamarakórus)
Milyen művek alkotják a repertoárjuk gerincét?
Repertoárunk sokrétű. Egyrészt vannak felkéréseink, például Bach János-passiójának és Máté-passiójának, valamint Mozart c-moll miséjének előadására. Máskor karvezetői versenyen működünk közre, ami a repertoárt tekintve szintén kötött feladat.
Természetesen van egy „szabad” rész is: ez az énekkar felkészültségéből, létszámából és összetételéből adódik. Ide tartozik a reneszánsz és kora barokk zene, valamint a XX. század zenéje.
Hogyan látják a karnagy feladatát, lehetőségeit napjainkban?
Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus mellett más együttessel, általános iskolai és gimnáziumi énekkarokkal is foglalkozunk. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy pedagógiai szempontból nagy a különbség a kórusok vezetése között, ez azonban nem teljesen igaz. Ami közös bennük: ugyanúgy emberekkel dolgozunk.
A velük való kommunikáció is hasonló: a tagokat – anélkül, hogy lelki traumát okoznánk – „a magunk pártjára” kell állítani a céljaink érdekében. A kórusvezetői mentalitás sokat változott az elmúlt két évtizedben. A korábbi autokratikus irányítással szemben ma már abban hiszünk, hogy felszabadult módon is lehet muzsikálni úgy, hogy ez mindenki számára közösségi és zenei élményt adjon.
(Fotó: Új Liszt Ferenc Kamarakórus)
A fiatalok mennyire vonhatók be az énekkarok közösségébe?
Fontosnak tartjuk az énekkarok utánpótlását. Úgy látjuk, sok múlik azon, hogy az egyén gyermekkorának elején hogyan szocializálódik. Létezik egy közeg, amely élteti és segíti ezt a közösségi formát, amelyből később sok együttes is kinő: ezekben alapgondolat, hogy „zenélni jó”.
Aki ilyen közegbe születik bele, vagy kerül vele kapcsolatba, annak felszabadító élmény lehet a kórusban éneklés. Néha aggódunk az utánpótlás miatt, de ez a szemlélet segíthet. Természetesen létezik egy másik véglet is, amely szerint már-már „gáz” énekelni.
Ami nehezíti a dolgunkat: egy középiskolás életében – különösen, ha tehetséges diák – a lehetőségek szinte végtelenek. Ehhez társul a szülői és a külvilág elvárása is. Ennek következtében a kórusban a legtehetségesebb fiatalokat gyakran nélkülözzük, mert más területeken is élen járnak.
Szemléletváltásra is szükség lenne: amíg társadalmilag a művészeti tevékenység presztízse nem növekszik, addig nem remélhetünk változást. Mi ugyanakkor a magunk eszközeivel igyekszünk felhívni a figyelmet a zene emocionális szerepére. Biztos, hogy nem lehet vele egyetemi felvételi pontokat gyűjteni, de az élet más területein – például az emberi kapcsolatokban – ez az érzelmi töltet nagyon is hasznos lehet.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
