Régi jó barátok, akiknek sokat köszönhetek. Pedagógusként végzett kutatómunkám során nagyon sok önzetlenül segítő barátra találtam. Akikkel közös volt érdeklődési körünk, jól megértettük egymást, szívesen találkoztunk, töltöttünk együtt szép napokat, órákat. Egyik a sok kellemes társ közül a losonci Böszörményi István, a füleki gimnázium nyugalmazott német-svéd szakos tanára.
Hogy mikor és hol ismerkedtem meg Pistával, pontosan nem tudom, de a régi fotók közt böngészve találtam egy 1982-es felvételt, ahol már együtt vagyunk. Illetve több kiváló ember társaságában (Molnár Imre, Halász Péter, Repiszky Tamás, Kóka Rozália, Szvorák Katalin) jártunk egy honismereti körúton, s többek közt az ipolyfödémesi romtemplomnál is megálltunk a falu régi helyén, a Kotyinka-völgyben.
Igaz lelkekkel, szerény, őszinte emberekkel mindig gyorsan tudtam barátságot kötni. S általában nem is csalódtam bennük. Ilyennek ismertem hát meg Böszörményi Istvánt is. Egy idegen-nyelvtanárt, aki igen járatos a magyar irodalomban és történelemben is, kiváló érzékkel nyúl a népi hagyományok kutatásához, kitűnően fotózik. Egyszóval sokoldalú emberről van szó, akire nem jellemző a hivalkodás, a dicsekvés és a csörtetés. Csak teszi a dolgát, mint egy öntudatos kálvinista, mélyen hívő ember. A mély hitet családi örökségül kapta, hiszen édesapja a losonci református gyülekezet lelkésze volt.
Csak néhány emlékezetesebb dolgot szeretnék felidézni most közös történéseinkből.
Az 1980-as évek elején együtt láttuk meg először a Selmecbányán ama képanyag néhány darabját, amit hajdan az ipolysági Honti Múzeumból hurcoltak el. A zömmel Kubányi Lajos nógrádi festőművész készítette képekről Pista reprodukciókat készített, s ez indított el további kutakodásaimban, az újabb képanyag feltárása felé vezető úton. A fotós Böszörményi további selmeci képei pedig már ott szerepeltek első honismereti könyvemben, a Honti barangolásokban (Pozsony, 1985). Ennek megjelenése után pedig meghívott engem író-olvasó találkozóra Losoncra és Fülekre is.
Ekkor jártam náluk a losonci lelkészi hivatalban, egykori otthonukban, ahol még volt szerencsém találkozni idős édesapjával, a kiváló losonci lelkésszel. S ekkor csodáltam meg a gazdag könyvtárat, István értékes néprajzi tárgyi gyűjteményét. Otthonában más téren is elbűvölt engem. Szakavatott ismerője volt a gyógynövényeknek, a különleges gyümölcsfajtáknak, melyekből ízletes teákat, szörpöket s egyéb italokat tudott készíteni.
Később sokat barangoltunk együtt Nógrádban is, hiszen talán e tájnak a legjobb ismerője ő.
Böszörményi Istvánnal Nógrád valamelyik templomában (Fotó: Csáky Károly archívuma)
Elvitt engem Kurtányba, Mocsáry Lajos emléktáblájához, mely az ő kezdeményezésére került a maga helyére. De jártunk Videfalván, a Kubinyi-kastélynál, Gácson, a Forgáchok ősi fészkében, hogy Losoncról, az ottani műemlékekről s a református temetőről már ne is beszéljek. S ugyancsak bebarangoltuk Észak-Nógrádot, az Ipoly forrásvidékét. Akárcsak Szklabonyát, Alsósztregovát, Kékkőt s más helyeket. Mentünk műemlékeink, jeles szülötteink nyomában; kerestük a népi építészet emlékeit, tájak, kistelepülések természeti szépségeit. Nem csoda hát, ha Nógrádi tájakon című könyvem (Pozsony, 1992) nagyon sok fotóját ő készítette. De jelentek meg Böszörményi-képek a „Hallottátok-e már hírét…?” (Pozsony, 1987), a Szülőföldi vallomások (Pozsony, 1989) című kiadványomban és sok más újabb kötetemben is.
Több rendezvényen, Csemadok-ülésen, szakbizottsági tanácskozáson is összefutottunk, s érdeklődéssel figyeltük egymás tevékenységét. Aztán az idő előrehaladtával a találkozások ritkultak. De végezzük ma is a magunk dolgát, ki így, ki úgy. Szellemileg termékenyülve a felgyűjtött ismeretekből és emlékekből, kicsit bölcsebbé is válva a hosszú évek tapasztalataitól.
Annak különösen örülök, hogy a Böszörményi-féle lámpás fénye nem alszik ki, így hetven évesen sem, s ezt újabban rangos kitüntetéssel is elismerték. Hiszen a tanár úr nyugdíjas éveit sem pihenéssel tölti csak. A szellem embereként jelen van köreinkben, csendes lobogással bevilágítja az olykor szürkülő-halványuló végvárakat is. Azt kívánom neki, legyen még sokáig ereje a Teremtő földi napszámosaként szebbé tenni azt, ami szebbé tehető. S áldja meg őt ezért az Úr!
