Az Oral history – személyes történelem – programsorozat keretén belül a kassai vívás egykori fénykorának csapattársai találkoztak a Rovásban. Személyes élményeikről meséltek, együtt emlékeztek a sportolók, néhányan közel egy évtized után ülve egy asztalhoz.
Az edzés, a versenyélmény és a sportszellem valamennyiük életének a része volt. Sirola Pál négyszeres csehszlovák országos tőrbajnok és Chilo Imre „Jampi” ̶ aki a mai napig versenyszinten űzi szenvedélyét – számolt be tapasztalatairól, eredményeiről.
Az Új Ifjúság című lap a kassai sportegyleteket taglalja egyik cikkében a múlt század derekán. „Vívóink a legsikeresebb sportolóink. Számtalan országos bajnoki címet nyertek. Mindnyájan a kiváló Pacsenovszky Sámuel neveltjei” – olvasható a méltatás, ahol a legjobbak között említik Sirola Pált is. Az írás helyszűke miatt csak az egészen kimagasló eredményekről szólt: „1955: Csehszlovákia ifjúsági bajnokai, női tőr egyéniben bajnok Gönnerth Éva, férfi tőrben Sirola Pál. 1957: Csehszlovákia ifjúsági bajnokai, női tőr egyéniben bajnok Halay Ilona, férfi tőrben Sirola Pál. Halay és Sirola részt vettek a bukaresti ifi vívó-világbajnokságon. 1961: Sirola és Haltenberger az országos Univerziádokon több bajnokságot nyertek.” Ezek az emberek, saját elmondásuk szerint, büszkék voltak arra, hogy magyarok, és hogy vívhatnak.
Kovács Ágnes az Új Ifjúságból olvassa azt a cikket, mely Sirola Pál sikereiről számol be (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
A hatvanas években nem volt természetes dolog, ha valaki külföldre jutott
A kassai vívás 1955-ben lendült fel, csapatot formált, barátságokat épített ki. Gyakorlatilag egy mozgalom alakult ki, melynek tagjai, a különböző sportágak kedvelői, egymást segítették abban, hogy egyre feljebb és feljebb kerüljenek. Az egész ott kezdődött Sirola életében, amikor kassai diákként részt vett 1955-ben az első csehszlovák szpartakiádon. Ő balkézzel nyúlt a tőrhöz. Saját elmondása szerint a kiváló eredmények Pacsenovszky tanár úrnak köszönhetőek. „Ő amellett, hogy szakvíváshoz vezetett minket, egészen átdolgozta a vívás technikáját. Pszichológiailag is hatott ránk. Minden verseny után leültünk a lócára és megbeszéltük a történteket. Tulajdonképpen minden vívóval járt az edzője, de a tanár úr nem jött soha. Azt akarta, gondolkozzunk mérkőzés közben” ̶ emlékezett a vívó.
Ebben az időben minden fiatalember nyomon követte a sporteseményeket. A magyar sportban a vívók olimpiai győztesek voltak. A kard egy magyar fegyver, a tőr pedig francia volt. Kimagasló tehetsége és elszántsága ellenére az országban nem voltak meg a szükséges szakmai és anyagi feltételek egy világbajnoki cím megpályázására. A hazai viszonyok mellett ez abszolút lehetetlennek bizonyult. Nehezen tartja meg az ember a formáját, ha nincs lehetősége fejlődni. A csehszlovák palettán nem volt konkurencia: „Annyira ismertük egymást, hogy vakon is tudtunk harcolni. Amikor kikerültünk külföldre, megdöbbentünk. Nem volt kapcsolatunk a nemzetközi vívással, és ennek hiányában nem lehet lépést tartani, vagy esetleg fejlődni” – mesélte a többszörös győztes.
„Négyszer nyertem csehszlovákiai bajnokságot vívásban, 1959-ben, 1960-ban, 1962-ben és 1963-ban. Az első nagy verseny, melyen részt vettem, az 59-es budapesti világbajnokság volt. Ott ismerkedtem meg az igazi légkörrel. Ebből indult ki az egész további igyekezetem” – mondta Sirola Pál, aki élete első megméretésén azzal a tudattal vett részt, hogy esélye lehet a szabályoknak megfelelően kijutni az 1960-as római olimpiára. Egy hónappal később a torinói főiskolai világbajnokságon versenyzett. Itt szívta magába az igazi verseny hangulatát. A körülbelül 40 tagból álló csehszlovákiai csapat négy kassai résztvevővel képviselte az országot. Két kosaras, egy atlétanő és ő, aki elődöntőbe került az első napokban. „Az, hogy külföldön lehettem, egyáltalán nem volt természetes. A készülődés során összehívtak minket egy nagy terembe, és bemutatták azt az elvtársat, aki velünk törődni fog. Ő figyelmeztetett, hogy ne járjak sehová egyedül, hogy egy másik ember tudja tanúsítani, hol járok, és mit csinálok. Szürke nadrágba és sötétkék zakóba öltöztettek bennünket.” A vívás nem tartozott a kiválasztott sportok közé. Gyakorlatilag a kasszában maradt csekélyke összeg járt a tevékenységeik fedezésére. Ez sokszor még a támogatásra is kevés volt.
Az egykori csapattársak a kassai Rovásban találkoztak (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
„1963-ban abbahagytam a vívást, perspektíva nélkülinek láttam”
Életében jelentős nyomot hagyott a prágai Slaviában töltött másfél évig tartó időszak. A versenyeknek sajátos hangulatuk volt. A mérkőzőkön kívül szakemberek, régi versenyzők is jelen voltak, kávéztak, beszélgettek. Mivel az állam nem támogatta ezt a sportágat, mogyorópálcákkal edzettek, a versenyekre egymás fegyverét kérték kölcsön. A felszerelésre sem volt keret, a mellényét a felesége barátnője varrta. Megélte a „villanyvillás” időszakot is. A szűkre szabott keretek között nem volt megfelelő a szerelés, sokszor ez okozta a párbajok vesztét. Nagyon sokszor tértek haza igazságtalanságot és sportszerűtlenséget tapasztalva egy-egy versenyről.
Sirola Pál életében nyolc év után jött el az a pillanat, amikor döntenie kellett munka, család, biztos anyagi háttér és a sportszenvedély, a bajnokságok között. Az országban a mai napig negyedik kategóriás sportként számon tartott tevékenység nem részesült állami támogatásban. „Úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább annak, hogy vívjak. Szerencsére vannak közöttünk, akik mai napig sem hagyták abba.” Sirola Pál 1961-ben diplomázott és a Kassai Vasgyár beruházási részlegének munkatársa lett. Felvilágosították, hogy munkaerőre van szükségük, nem sportbajnokra. Sirola pedig csak állandó fizetésből tudta megteremteni az élethez szükséges anyagi hátteret. Ehhez pedig az évente egyszeri bajnokság igencsak kevésnek bizonyult. Döntött. 1963-ban letette a tőrt.
„Palival gyakran egymással vívtunk, mert a csehek csak antiiskolát nyújtottak” – Chilo Imre (Jampi)
A két kassai vívócsillag Prágában találkozott és edzett együtt. Ebben az időben még nem lehetett ezt a sportágat gyakorolni a katonaság alatt. Jampi Rózsahegyen lesikló síelő, majd kézilabdázó lett. Miután visszakerült Kassára, 1968-ban volt az első szlovák bajnokság, ahol harmadik helyen végzett. Ezután érte az itteni magyar vívókat a nagy csalódás. A tanár úr víkendházat épített a Csermelyben, és eladta a tornatermet. „Ekkor kezdődött a kassai vívás kálváriája. Nincs a városban tornaterem, ahol legalább egy évig ne folyt volna edzés. Annak érdekében, hogy fennmaradjon a kassai vívás, oktattuk és közben versenyekre jártunk. 1971-ben a szlovák párbajnokságot, 1975-ben a szlovák tőrbajnokságot nyertem meg” ̶ mesélte Jampi.
Chilo Imre, a 2014-es Budapesti Veterán Vívóbajnokság győztese (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
Tizenhat év után Sirola Pál barátja kezdeményezésére egy olaszországi csapatversenybe nevezett be, ahova nem jutott el, mivel Imrével a pozsonyi elődöntőn a 2. helyen végeztek. A 90-es évekre teljesen elfogyott a pénz, ennek ellenére valamilyen eredményt mindig kivívtak a kassaiak. Kommersz alapon kezdett működni ez a sportág a városban. Ekkor indult Veselý Vilárd iskolája, aki elutasította Jampiék segítségét. Chilo Imre mindenképp meg akarta menteni a helyzetet, öt barátjával létesített egy alakulatot: az Öregfiúk Klubját. Ebben az időben alapította meg a Vívó Világszövetség a 40 éven felüliek többkategóriás versenyét: 40 év felett (csak Eb), 50 és 59 között, 60 és 69 között, valamint 70 fölött.
Ez a sportág jelenleg teljesen más arcát mutatja
Chilo Imre emlékezése során rámutatott a tényekre: „Szerényen jegyzem meg, hogy jelenleg egy felszerelés 1000 euróba kerül. Nagyon felgyorsult a vívás, kemények az előírások. Mi, ilyen körülmények között mentünk el Jugoszláviába a világbajnokságra. Rádöbbentünk a verseny komolyságára, belekóstoltunk. A következő évben, 69 évesen Ausztriában 20. helyen végeztem tőrben. Ezek az öreg vívók mind volt világ- és Európa-bajnokok, olimpiai ikonok.” Jelenleg nagyon népszerűek ezek a megmérettetések. Egy világbajnokságon körülbelül 1200 versenyző vesz részt négy kategóriában.
Jampi a 2013-as VB-n (Fotó: KSK1903)
Jampiék a 2013-as várnai világbajnokság előtt Debrecenben voltak a veterán vívóválogatott edzőtáborában. Chilo Imre számára ez kiváló eredményeket hozott: „Ott párbajtőrben bekerültem a tizenhatba. Végül a 14. helyen végeztem, tőrben pedig a 17. helyen. A cseh veterán vívók cseh és morva bajnokságán 2. lettem.” 2014-ben érte el egyik legnagyobb szakmai sikerét. A budapesti veterán bajnokságot megnyerte, s a díjat Rejtő Ildikótól vehette át. Jampi következő kihívására most vasárnap kerül sor. Ezekben a napokban rendezik meg ugyanis az első szlovák veterán vívóbajnokságot Pozsonyban.
Kassán jelenleg két egylet működik. A kilencvenes évek végén alakult kommersz társulat és a 2010 óta működő Kassai Vívóklub (KŠK 1903). Fő céljuk a kassai vívóhagyományok megtartása, folytatása. Jelenleg öt edző (Šafárik, Chilo, Gerencsér, Luby, Mlynarčík) vezetésével 15 fiatal tanulja a vívást. Az edzéseket hetente két alkalommal tartják. Az oktatók, mint veterán vívók részt vesznek nemzetközi versenyeken is, a legjobb eredménynek Chilo Imre (Jampi) 2013-as várnai veterán világbajnokságon elért 14. helyezése számít.
2016-os évzáró a Kassai Vivó Klubban (Fotó: KSK1903)
„Nehéz lenne eldönteni, mikor kell elkezdeni a vívást. Időbe telik, amíg a mozdulat beépül az emberbe. Akkor kell tőrt fogni, amikor megérett rá a fiatal. Ki kell, hogy legyenek fejlődve az ízületek, talán 12 évesen. Az egésznek a virtus az alapja. Nem lehet csak technikailag hozzáállni, lelkierőre is szükség van. A lényeg a tudat, hogy az ember vívni akar.
