Žižka halálát követően a táboriták és a kelyhesek egyaránt az anyagi javak felhalmozásán kezdtek fáradozni, amely a huszitizmus agonizációját hozta magával. Ennek jelei már 1431-ben megmutatkoztak, igaz, a nyár folyamán a husziták Taus mellett még fényes győzelmet arattak a birodalmi és a keresztes hadak felett, de az őszi felvidéki betörésük már csúfos kudarccal végződött.
Az 1929-1942 között megjelent A magyar nemzet hadtörténelme című, huszonnégy kötetes monumentális munka szerzője, doberdói Breit (Bánlaky) József nyugállományú altábornagy szerint 1427 után a „husziták könyörtelen rablásai és pusztításai Csehországot és a Morva őrgrófság legnagyobb részét néhány év alatt annyira tönkretették, hogy ott már alig volt mit zsákmányolni s így egy-egy csőcselék-had mind sűrűbben a szomszédos államokat is megtisztelte látogatásával. Így kivált a német tartományok, továbbá Ausztria és Magyarország északnyugati része volt az a terület, ahova a gyilkos bandák ismételten ellátogattak.”
Az elhúzódó huszita háborúskodás lezárása végett Luxemburgi Zsigmond (uralkodott: 1387-1437) Nürnbergben folytatott tárgyalásokat, miközben V. Márton pápával is felvette a kapcsolatot. Ennek eredményeként Hohenzollern Frigyes brandenburgi határgróf 1431. augusztus 1-jén százezres birodalmi sereggel kelt át Tachaunál a cseh határon, hogy szétkergesse a huszitákat. A birodalmi előkelőségeket Cesarini bíboros is elkísérte, s ez volt az utolsó alkalom, amikor keresztes hadjárat indult a husziták ellen. Ezen hírre az addig egymással torzsalkodó husziták Holý (Kopasz) Prokop vezetése alatt összefogtak, s ötvenötezer harcosból és háromezer szekérből álló sereget gyűjtöttek egybe. A túlerőben lévő Frigyes brandenburgi határgróf augusztus 14-én Taus mellett – Pilsen városától délnyugatra – csatát veszített és seregét szétszórták, így Albert osztrák herceg is kénytelen volt Morvaországból is visszavonulni.
A husziták ezután a környező vidéket fosztogatták, egy csapatuk a Vág völgyébe betörve szeptember 27-én elfoglalta a Liptó vármegyei Likava várát, miközben a Prokop és Hanuš Kolowrat parancsnoksága alatt a táboriták Galgóc, Nyitra és Nagyszombat környékét rabolták végig, Prokupek (Kis Prokop) vezetésével pedig „Žižka árvái” Léva környékét dúlták fel és a bányavárosokat fenyegették, s gyakorlatilag uralmuk alá hajtották Nyitra, Túróc és Pozsony vármegye nagyobb részét.
Ekkor Rozgonyi István (mások szerint: Miklós) és berzeviczi Pohárnok István kerekedett fel, hogy kikergessék a rablóhadakat a Felvidékről. Előbb a táboritákat szorították ki az országból október végén, aztán az „árvák” ellen fordultak, akiket november 9-én királypárti morvák segítségével vertek meg a Galgóc és Illava közötti Bán mellett. Prokupek szétszórt csapatait a magyar lovasság egészen Illaváig üldözte, ahol egy újabb összecsapás eredményeként az „árvák” hétezer harcosából ötezer maradt holtan a csatatéren, s maga Prokupek is alig tudott egérutat nyerni. Egyik alvezére, Sigmund Horovsky társaival együtt fogságba esett, de számukra nem volt irgalom, és valamennyiüket lekaszabolták. Az „árvák” jelentős anyagi veszteségeket is szenvedtek, hiszen 300 harci szekerükből 250 darab került Rozgonyiék kezére a rajtuk lévő harci eszközökkel együtt.
A husziták ezen évben már nem hadakoztak tovább, ám 1432-ben újból betörtek a Felvidékre, hogy előző évi vereségeikért bosszút álljanak.
