A második világháború befejezésével Lukanényén sem ért véget a szenvedés és a bizonytalanság. A háborús áldozatok miatt keletkezett sebek még be sem gyógyultak, a falu népe még fel sem eszmélt, máris jött az újabb megaláztatások sora: a magyarság üldözése, a reszlovakizáció, a deportálás, a földek kisajátítása, az elviselhetetlen adóterhek. Lukanényén az üldöztetés hatványozottan érvényesült.
Ehhez asszisztáltak a katonák és a rendőrök, a felsőbb és a helybeli hatalmasságok. Akik eldöntötték, kiket kell innen marhavagonokban az ország másik felébe kényszermunkára hurcolni, kiket kell kuláklistára tenni, börtönbe vagy urán- és ércbányákba küldeni.
A meghurcolt emberek sorsát bemutatta falukönyvében 1996-ban Híves György is. Adatközlői, a téli hidegben fűtetlen marhavagonokban utaztatott lukanényeiek, az éhbérért dolgoztatott magyarok, a megalázottak s a bebörtönzöttek elbeszélték tragédiájukat.
Elmondták azt is, hogy megnyomorítva bár, de újra talpra tudtak állni. Mert erős volt a hitük, mert bíztak a Mindenhatóban, mert meg tudtak bocsátani ellenségeiknek is.
Mint köztudott, a nényei egyház kálváriája is a közel száz hívő katolikus és a helybeli plébános, Bús József embertelen deportálásával kezdődött. A több mint harminc család azonban a messzi idegenben sem fordított hátat Istennek. Itthon maradt üldözőiknek és rosszakaróiknak bebizonyították, hogy hitüket és magyarságukat a szülőföldtől távol sem lehetett kiirtani.
Eljárt közéjük sok-sok pap a Felvidékről, hogy szentmisét szolgáltassanak nekik, gyóntassák, áldoztassák, vigasztalják őket. E papok közül néhány – Lénár Lajos, Kissik János – később Nénye plébánosa lett. Bús József (1938-1946) egyébként Lukanénye Magyarországhoz való csatolásakor lett a helység plébániájának vezetője. Nyomban magyarra cserélték a hivatal bélyegzőjét, s magyarul vezették az anyakönyveket is. A faluban igen népszerű volt. Sajnos, az államfordulat után Bús József is felkerült arra a listára, melyen a Lukanényéből Csehországba erőszakkal elhurcolandók szerepeltek. A faluból 1947. január 21-én 32 családot, 79 személyt deportáltak marhavagonokban az ország nyugati felébe. „A csehek elvitték a papot is” – mondta adatközlőm. Azt is elmondta, hogy bátyjának volt egy szlovák felesége Ebeckről, Marka, aki keményen kiállt a plébános mellett. „Tento aj farár bol, aj farár bude!” – kiabálta oda a katonáknak, s nem akarta engedni, hogy elhurcolják.
Híves György könyvében olvashatunk egy másik visszaemlékezést:
Hát Csatánál lelassított a vonat, azon a helyen, ahol a legközelebb volt a határ. Ő ott egy kézitáskával lelépett a vonatról, vele együtt egy újfalusi család is, és átszöktek Magyarországra. Ők ott is maradtak. Őneki is csak az volt a bűne, ami nekünk: magyar volt, és nem volt hajlandó reszlovakizálni.
Egy ideig Piliny plébánosa volt. (1996:22) Az elhurcolt 79 nényei közt fiatalok és idősebbek, gyermekek és betegek is voltak. Tiszteletükre hetven év után állítottak emléktáblát a faluban. A templom falán látható táblán ott van mind a 79 lukanényei neve. Megérdemlik, hogy a táblát neveikkel itt is közzétegyük. Íme a mellékelt kép:
Fotó: Csáky Károly/Felvidék.ma
Mikor a deportáltak hazatértek, akkor sem lett béke Lukanényén. Papjukat, Lénár Károlyt hurcolták el kegyetlen módon, zárták hosszú időre börtönbe, küldték nehéz fizikai munkára. Eltávolítása nem maradt visszhangtalan sem Nényén, sem a filiákon. Emberek százai futottak össze, s követelték papjuk hazahozatalát. Amennyiben ezt nem teljesítették, amolyan lázadásra, sztrájkra került sor. Ennek megakadályozására sok-sok csendőrrel vetették körül a falut, s megkezdték az ügy kivizsgálását.
Nem volt hát elég, hogy Lénár Károlyt koholt vádak alapján 17 évi börtönre ítélték, bosszút álltak azokon is, akik kiálltak mellette.
Bírósági eljárás indult név szerint a következő hívek ellen is: Miskei Pál (1895), Pásztor József (1908), Katko István (1928), Híves József Katonka (1909), Tóth István Kukucska (1913), Plech Pál (1911), Tóth Pesta Béla (1908), Híves Márton (1908), Boldog Mária sz. Miskei (1911), Drdanko István (1930), Petrovics József (1925), Ohajda Ilona sz. Hústyava (1910), Adamov Mária sz. Halgas (1924), Péter Pál (1925). Közülük sokan halmazati büntetést kaptak: börtönbe kerültek, vagyonukat elkobozták, s kitiltották a járás területéről. Volt aki pénzbírságot kapott. (A nevek a Kékkői Járásbíróság 1952. júl. 9-iki ítélethozatalában olvashatók, Nénye akkori vezetőinek nevét pedig Híves György könyvében is megtaláljuk.)
Az egykori polgármesternek elbeszélt visszaemlékezéseikben kérték az üldözöttek rosszakaróik nevének elhallgatását. De vajon a másik oldalról történt-e bocsánatkérés az emberi botlások, tévedések vagy tudatos kegyetlenségek miatt?
