A Himalája, a Mount Everest magasába emelkedő idő és fantázia szerpentinjén felfelé vagy visszafelé haladva egyre messzebbre látunk, és egyre mélyebbre is. Összefüggéseket, ellentmondásokat, igazságokat és hazugságokat. Kicsiket és hatalmasakat. Egyéneket és népeket megtévesztőket, boldogítókat, összeroppantókat. Diabolikusakat, isteneseket. A szellem magaslati pontjáról látjuk Wittenberget, Genfet, Zürichet, meg Párizst és Rómát, a holland Utrechtet, meg a magyarság-oltalmazó kanadai Békevárat.
Látjuk a Baltikum kis népeit mennyei lánggal melengető prófétákat, nőket és férfiakat. Vagy a königsbergi (ma kalinyingrádi) szellemi remetét, a protestáns Kantot. És a kis herceget, s a citadellás világot földre álmodó, itt leleplező mesefilozófust, St. Exupéryt, aki előbb a sivatagban zuhant le katonai gépével, majd később végleg eltűnt a titokzatos tengermélyben. Sok mindent, ami nyári utazásaink tervezésénél megdobogtatja a szívünket, tengereket, hófedte hegycsúcsokat, narancsillatú völgyeket, elbűvölő dallamokat látunk-hallunk. Van, aki ezért százezreket fizet, van, aki a szellem hullámlovasaként leül egy csendes itthoni vízpartra, vagy éppen egy erdei tisztásra, behunyja szemét, zöld illatú fűtengerbe süpped, s csodás kalandokra indul. A szellem, a földrajzi táj elbűvölő belső látomásával… Ezt tesszük nyári sorozatunkban, erre hívjuk Kedves Olvasóinkat is.
Séta a Neckar-parti Gellért-hegyen, a Filozófusok útján
Ó, Heidelberg, Neckar folyód csendes, évezredeket regélő partján, itáliai színeiddel, Te, felséges, mennyei inspirációjú, marasztaló aurájú város, egykori ifjú diákod lelkes tudásszomjával, s az öregdiák hálás számadásával köszöntelek újra. Téged, a várost, amely mindhalálig az enyém is, s mióta nemrég magyar nyelven megjelent Kolozsvárott nagyszerű professzorod, Michael Welker korszakos Szentlélek-könyve, azóta a könyv fordítójaként kicsit én is a Tiéd, a református „örök” városé lehetek…
Nem, a szívemet nem veszítettem el Nálad, ahogyan a klasszikus ének zengi, de ott hagytam, s újra visszajövök érte Hozzád, és mennyei inspirációkkal, Lélektől áthatott rációval, az értelmet, gondolkodást megújító Lélek-vezetéssel indulok el Tőled, aki ma is a szellemi csodák, kutatások, felfedezések világközpontja vagy. Nálad keresem meg, miként most is, az újabb gondolatokat, új megértést, új szavakat és fogalmakat, inspirációkat, a 21. század elején, megérteni valamit abból, ami körülöttünk, bennünk, Európában és hazámban körülvesz, áthat, izgat, lelkesít és szomorít.
Óh, Te Szellemnek és Léleknek, földi gondolatnak és mennyei Szónak különös szövedékét évszázadok óta sodró-fonó palatinusi rokka, Te azonnal megértetted a Hozzád érkezett Olevianus Gaspart, a református hitvallás-fogalmazót, meg a 28 éves olasz csodaköltőnőt, Olympia Moratat, aki falaid között talált pár év alkotó nyugalmat Luther és Kálvin olaszra fordításához, és a Firenzéből őt, meg orvos édesapját elűző katolikus inkvizíció elől.
Te megértetted Goethe hazafias robajlását éppúgy, mint Hölderlin finom líráját, istenes vallomásait, vagy Nietzsche sistergő és önpusztítóan asszociatív szellemi villámlásait, filozofikus líráját és a rettentő mélységeket, Zarathustra felsőbbrendűségét Európára hajító fogalmi fénycsóváját az „emberfeletti emberről”. De értetted Troeltsch és Weber világvallásokat és protestantizmust elemző, s ezek világformáló hatását, energiáit precízen kutató és ideológiamentes tárgyszerűséggel feltáró-megjelenítő alaposságát.
Óh, Te tág szívű város, dédelgetted, majd őrizted Rosenzweig és főként Buber Örökkévalóból építkező, a másik emberre rácsodálkozó, őt önmagáért, de mindig kapcsolataiban értékelő biblikus filozófiáját, a “Te-filozófiát”, s bizonyára annyi mindenki mást is. Mert Te vagy az a város, ahol nem ítéletek és előítéletek, hanem jövőnyitogató új horizontok, világ és eszme áramlásokat egymáshoz hajlító szellemek működtek, működnek, s ők nyitottak égi magasságokat a Neckar folyó csendes tükrébe feledkező múló sorsok előtt, égfogó színekben és a Filozófusok sétányának emelkedett távlatosságában bontva ki a létezés sejtelmes, láthatatlan, de gyönyörűen valóságos, valóságosan gyönyörű dimenzióit…
Miért szerette Mark Twain is e várost?
Mark Twain szerint Heidelberg fenséges fekvésű hely. Az amerikai Mark Twain (1835-1910), a nagy újvilágbeli mesélő, és a szociálisan érzékeny, az emberi nyomorúságot, megalázottságot az ettől elfordulók szeme elé író amerikai lélek, a tengerentúli Dosztojevszkij, aki 1848-ban rótta Heidelberg és a Filozófusok sétányának köveit, fordulóit.
Három hónapot töltött ott, s ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy fogékony, belső intellektuális radarjával érzékelje a múlt, a jelen és jövő üzeneteit. A tájesztétika akkor még fel sem sejlő fogalma és hatása mégis, korát messze megelőzve érződik ki leveleiből. Például amikor „az isteni, fenséges fekvésű városról„ ír. A Filozófusok sétányáról gyönyörködött a várban és a folyóban, melynek szinte félóránként változik összképe, inspiráló szikrázása, gyönyörű színkép-bontása a beömlő napsugarak szögfüggvényében.
A Neckar-partja inspirálta később a Mississippi partjánál a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjainak megírására. Különösen is megragadta fantáziáját a Palatinum kastély megrongált építményegyüttesének megőrzésére irányuló igyekezet, s a titokzatos történeteket magából árasztó, dohos leheletű különös palota hangulata. Aztán hogy a legkülönfélébb irányokat és alkotókat is megemlítsük csak töredékesen. Erről Alexander von Bernus egyik versében írta: költők és festők, s társaságaik különös városa Heidelberg, a Neckar-parti Párizs, csak még nagyobb szellemi koncentráltsággal mint a Szajna-parti szellemvár – vallja a költő. Igen, igen.
A város különös szellemiségét találóan és meglepő egyszerűséggel fejezi ki az, hogy a Filozófusok útja mellett elterülő, gondozott magánkertben, az úthoz közel hatalmas szobor-tenyér állítja meg az arra járót, s rajta a filctollas egyetemi jegyzethez hasonlatos kérdés:
FILOZOFÁLTÁL MÁR MA?
Igen, ez az. Vannak helyek, melyek erre hívnak: tedd fel magadnak a legfontosabb létkérdéseket újra és újra. Miért vagyok a világon? Mi okból, s főként mi végre? Mennyire valósítom meg azt, ami bennem képességként, talentumként, tehetségként megvan? És milyen eszközökkel?…
És az olyan muzsikusok, mint Schumann, vagy Brahms?
Robert Schumann (1810-1856) a heidelbergi egyetemen jogot tanult 1829-1830-ban, amint azt Édesanyja elvárta tőle. Professzorai közül azokat kedvelte, akiknek valami közük volt a zenéhez. Ilyen volt Anton Friedrich Thibaut jogászprofesszor, aki nagyszerű zenész is volt, és rendszeresen tartott házában zenei estélyeket. Palestrina, Haendel műveinek az előadásával. Maga Schumann naponta órákat gyakorolt zongoráján, de muzsikált magánházaknál és nyilvános alkalmakon is. Afféle házi zenész, házi zongorista volt. Többször megszállt a Három Királyokhoz címzett fogadóban, ahol Mozart és Goethe is megfordult. Itt gyakran adott zongora órákat a tartományi gróf gyermekeinek.
Johannes Brahms (1833-1897) zongora darabjaiban és hegedű szonátáiban, 200 dalában, duettjében, népdal feldolgozásaiban az életszeretet lüktet. Európai hírnevét a Német rekviem alapozta meg. Alig 10 éves, amikor már sikeres zongora bemutatókat tart. Nagy szerepet töltött be zenei fejlődésében Schumann-nal fenntartott barátsága, s különösen feleségének, Clara Schumann-nak a hatása. Heidelbergi impressziói, kapcsolatai… Erős érzelmi kötődés alakult ki Clara és Brahms között, akiről a hölgy ezt írta le: „Mintha Isten küldte volna nekem”. Brahms nagy kedvvel utazgatott, de Heidelbergbe hatszor is visszatért. 1875 nyara különösen is termékeny időszaka volt az életének. Jó estét, jó éjszakát című dala minden este 19 órakor felcsendül a heidelbergi városháza tornyocskájában.
