Az elmúlt években, a szőgyéni önkormányzat és a faluközösség képviselői a Felvidékről kitelepítettek emléknapján, a testvérvárosi Tatán emlékeztek a Mindszenty téri emlékkeresztnél a tataiakkal, a volt szőgyéniekkel, azok leszármazottjaival, családjaikkal.
Az idei emlékezést – miként a tavalyit is – meghiúsította a járvány miatti korlátozás.
A szőgyéni és a tatai emlékezők 2015-ig a tatai Szőgyéni utcai emléktáblánál, majd 2016 óta a tatai Szőgyéni emlékkeresztnél hajtottak fejet azok emléke előtt, akiket a Beneš-dekrétumok értelmében üldöztek el szülőföldjükről. Szőgyénből 135 család kényszerült elhagyni otthonát.
A kereszt pontos mását, melyet egyazon tölgyfából hasítottak, még abban az évben felszentelték Szőgyénben és az Összetartozás keresztjének titulálták. Így a kereszt jelképpé vált, és egyben kötelékké az elszakítottságban.
Az idei megemlékezés, akárcsak tavaly, külön-külön történt az ikerkeresztek tövében, Tatán és Szőgyénben.
Tatán, a Mindszenthy téren áll a szőgyéni emlékkereszt
Osgyáni Zsuzsanna, Tata város önkormányzata külkapcsolatokért felelős munkatársa (akinek felmenői Gútáról kényszerültek elhagyni otthonukat), így emlékezik „Krisztus a keresztfán” című írásában a Felvidékről kitelepítettek emléknapja alkalmából:
„A kereszten függő korpusz eredetijét a Méri család menekítette át Szőgyénből a határon, az úgynevezett csehszlovák magyar lakosságcsere idején, majd 2015-ben felajánlották Tata városának: kapjon végre méltó helyet és megbecsülést ez a hányattatott sorsú bronz figura.
Szőgyéni fafaragó, Smídt Róbert készítette hozzá a keresztet, és ugyancsak szőgyéni alkotó, Baracska Árpád mintázta meg az eredeti után azt az időjárás viszontagságait álló másolatot, amely végül a keresztre került.
2015. június 4-e, a Nemzeti Összetartozás Napja óta a szőgyéni Krisztus ismét kereszten függ, Tatán, azon az Újhegyen, ahol a Szőgyénből elűzött családok közül sokan új otthonra leltek. Ezek a tények, így szól a közismert történet.
Április 12-én virágokkal borítjuk be a kereszt talapzatát és fejet hajtunk előtte. Ám most, ha jelképesen is, ne a földre szegezzük, hanem emeljük magasra a tekintetünket. Az ég felé.
Szegény szőgyéni Krisztus 1947-ben újra golgotát kényszerült járni.
Fiai és lányai, miután túlélték elszakításukat attól az országtól, amelyhez őseik ezer éve tartoztak, majd talán maguk sem hitték, de ismét visszakerültek hazájuk fennhatósága alá, és nagy nehezen átvészeltek egy addig soha nem látott világégést – végezetül földönfutókká váltak. Megalázták, kisemmizték és szülőföldjükről elűzték őket.
De az a kis szobrocska, vagyis hát a Krisztus, bizony, velük tartott a száműzetésbe. Olyan idők jöttek, hogy nem mutatkozhatott: talán elrejtőzött egy padlás sötét zugában – de kitartott az övéi mellett.
És hat évvel ezelőtt, az egykori menekülők, azaz már inkább az ő gyerekeik, unokáik végre elérkezettnek látták az időt arra, hogy az elbújtatott, de megőrzött Megváltót ismét tanúságtételre kérjék.
A szőgyéni Krisztus pedig, a hívek akaratából, immár itt függ Tatán, a kereszten.
De eszünkbe juthat ennek a tatai keresztnek a szőgyéni pontos mása is, amely annak a jelképe, hogy majd hetven év eltelte után, az egykor a kitelepítettekkel tartó Krisztus végre szabadon vissza is térhetett eredeti hazájába, hátra maradott népéhez.
Ha ezekre a keresztekre nézünk, Tatán vagy Szőgyénben, megjelenik előttünk a kifosztottak, meggyötörtek és elűzöttek mérhetetlen szenvedése – amelyet ő is magára vállalt. Felidéződik az az óriási erőfeszítés, amellyel sikerült megvetniük a lábukat a számukra rendelt új földön – és amelyben, titokzatos módon, ő is segítette őket.
Hogy közösséget vállaljon velük a kisebbségi létben. Reményeink szerint: hogy segítse őket a megmaradásban. Mert hinnünk kell: bárhol, bármikor és bármilyen okból idézzük is fel a golgotát járó Krisztus történetét – csak egy lehet a vége. A feltámadás.”
Az idei elzártságban, Osgyáni Zsuzsanna ünnepi gondolatai kötötték össze az ikerkereszteket, Tatán és Szőgyénben.
Egyénenként is sokan elhelyezték az emlékezés virágait mindkét helyen, azok, akiknek családtagjait elűzték, és hosszú évek után találkozhattak újra, de voltak, akik sosem láthatták viszont szeretteiket.
Tatán a szőgyéni keresztnél Michl József polgármester és Purgel Zoltán alpolgármester helyezte el az emlékezés virágait.
Michl József polgármester és Purgel Zoltán alpolgármester emlékezik a Tatán a Szőgyéni keresztnél
A polgármester április 12-én a világhálón így üzent az emléknappal kapcsolatban:
„A két emlékkereszt, itt Tatán és testvértelepülésünkön Szőgyénben azt is szimbolizálja, hogy nekünk egy Kárpát-medencénk van, melyben hosszú ideje élünk együtt, s ez nem lehet másként a jövőben sem. Szeretettel köszöntjük most innen a gútaiakat, az ógyallaiakat és az észak-komáromiakat, akikkel a Pons Danubii Európai Területi Társuláson keresztül van szoros kapcsolatunk. És természetesen külön köszöntjük a szőgyénieket, akikkel hosszú évek óta erősödik a barátságunk, amely mára igazi testvériséggé vált.”
Szőgyénben, április 12-én szűkkörű megemlékezést tartottak az Összetartozás keresztjénél.
Imát mondott Farkas Zsolt esperes-plébános, Berényi Kornélia elszavalta Kovács István Egy hang a Felvidékről című versét, majd elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit a kereszt tövében.
Akik emlékeztek: Méri Szabolcs polgármester, Zsolt atya, a Csongrády Lajos Alapiskola nevében Szarka Andrea igazgató és Nothart Erika helyettes, Hinzellér László, a Csemadok helyi alapszervezet elnöke, Svajcer Edina, a Szőgyén Öröksége Társulás képviseletében, és a 32. számú Szent Mihály cserkészcsapat nevében Svajcer Antónia csapatparancsnok és Leboc Szabolcs segédtiszt helyezte el az emlékezés virágait.
Az emlékezést rögzítette a Szőgyéni Televízió és a világhálón megtekinthető.
Kovács István: Egy hang a Felvidékről
Nem mondom azt, hogy Isten elhagyott,
de ehhez hasonló, ijesztően nagyot
próbál kinyögni a szívem.
Más sorsra született betyár, szabad népünk,
s ma mégis visszásan, bilincsben élünk
a Kárpátok alatt.
Ezeréves bölcsőnk altatónótája,
a Sajó, a Rima kacagó zúgása,
nagy jövőről mesélt,
s íme, mi lett vélünk…
szikláról mélységbe,
tapogatva lépünk.
Sok lenyelt szenvedés, sok keserű sóhaj
száll az ég felé nálunk, minden harangszóval.
A Duna, a Hernád minden bús magyarja,
könnyes szemmel jár – kel, s készül a nagy napra,
amikor válni kell a kedves kis háztól,
temetőben sorakozó, korhadt keresztfáktól.
Búcsút int a mező, az ismerős patak,
és búcsúzik vidáman az eszterhéj alatt a csicsergő fecske,
s nem tudja, nem érti,
hogy ma a vén paraszt oly soká, merően,
komoly ünneplőben, könnyezve mért nézi?
Milljom „Istenveled” hangzik itt minálunk,
zokogó sírástól vonaglik a vállunk,
Nem tudjuk a könnyünk senki elé vinni…
Csak, ha az Istenben nagyon tudunk hinni,
lenne vigasztaló számunkra az élet.
S ím! A hátunk megett,
a bús, ősi fészek,
valami nagy Hittel,
borongós reménnyel,
sötét éjszakában pislákoló fénnyel:
Bízik egy Imában!
„Édes Jó Istenem, hátha valahára
Zöld gally kerül föl még a vén kapufára!”
S zokogva a fejem, lehajtom reája.
(BK/Felvidék.ma)
