Nem mai találmány, hogy a géniuszokat nem eléggé megtapsolókra csúnyán néznek. Az alábbi történetet (s innen nézve: látomást) az orosz (pfuj!) író, Alekszandr Szolzsenyicin vetette papírra Gulag szigetvilág című művében. 1937-ben történt Moszkva környékén…vagy 2023-ban Brüsszelben?
„Íme egy életkép azokból az esztendőkből a Moszkvai területről. Folyik a járási pártkonferencia. Az ülést a járási pártbizottság új titkára vezeti, aki nemrég került erre a posztra, lecsukott elődje helyére. A konferencia végén az egybegyűltek határozatot fogadnak el, amelyben Sztálin elvtársat hűségükről biztosítják. Természetesen mindannyian felállnak (amint egyébként a konferencia folyamán is mindenki felugrált nevének említésekor). A kicsi kőteremben zúg a „viharos taps, amely ovációba csap át”.
Eltelik három perc, négy perc, öt perc, a taps még mindig viharosan zúg, még mindig tart az ováció. De az embereknek már fáj a tenyerük. De a fölemelt kezek már zsibbadoznak. De az idősebbek már kezdenek kifulladni. De a jelenet már kezd elviselhetetlenül ostobának tűnni, még azok számára is, akik őszintén istenítik Sztálint.
Csakhogy: ki az, aki elsőként abba meri hagyni? Megtehetné a járási pártbizottság titkára, aki épp az imént olvasta fel azt a bizonyos hűségnyilatkozatot. Csakhogy ő még új fiú, az elődjét leültették, ő maga is fél! Hiszen a teremben itt állnak és tapsolnak az NKVD-sek is, és figyelik, ki hagyja abba elsőnek! …És az eldugott kis teremben – s a vezér erről mit sem tud! – már hat!, már hét!, már nyolc perce tart a taps!… Végünk van! Elvesztek! Ezek nem bírják abbahagyni, amíg megszakadt szívvel fel nem buknak! A terem mélyén, a sűrű tömegben még lehet egy kicsit sumákolni, ritkábban, nem olyan dühödten csapkodni a tenyereket, de az elnökségben, mindenki szeme láttára?!
A helybeli papírgyár igazgatója, egy független, erős ember, ott áll az elnökségben, s bár tisztában van a helyzet hazug voltával és kilátástalanságával is, de tovább tapsol! Kilenc perce! Tíz perce! Szorongó pillantást vet a pb-titkárra, de az nem meri abbahagyni. Őrület. Tömeghisztéria. A járás vezetői halvány reménykedéssel néznek egymásra, de arcukon lelkes ragyogással tovább fognak tapsolni, mindaddig, amíg össze nem esnek, amíg hordágyon el nem viszik őket!
De akik itt maradnak, még akkor sem fognak meginogni!… Ám a tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója hivatalos képet ölt, és leül az elnökségben a helyére. És lám – ó, csodák csodája! –, hová illant az általános, fékezhetetlen, leírhatatlan lelkesedés? Egyszerre valamennyien, ugyanannál a taktusnál abbahagyják a tapsot, és szintén leülnek. Meg vannak mentve! A mókus kiugrott a kerékből!
Csakhogy éppígy ismerszik meg a független ember. Éppen így csípik fülön őket. A papírgyár igazgatóját még azon az éjszakán letartóztatják.
Valami egész más ürüggyel könnyedén rásóznak tíz esztendőt. De miután aláírta a 206-ost (a nyomozati záró jegyzőkönyvet), a nyomozó megemlíti neki:
– És sohase hagyja abba elsőként a tapsot!”
(szd/Felvidék.ma)
