Október 25-én Komáromban Lipovniczky István egykori komáromi plébánosra és nagyváradi püspökre emlékeztek, mely eseményen ünnepi szentmisével és emléktábla-szenteléssel adóztak a 140 éve elhunyt főpásztor emléke előtt. A szentmise főcelebránsa dr. Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke volt, aki a liturgia után a helyi katolikus temetőben megáldotta a hős lelkű pap emléktábláját.
Az ünnepség alkalmával Böcskei püspök atyával beszélgettünk Lipovniczky István életútjáról, lelkipásztori örökségéről, életpéldájának üzenetéről, valamint a mai kor egyházának kihívásairól és szolgálatáról.
***
Püspök atya, az emlékmise főcelebránsaként milyen személyes érzésekkel érkezett a Felvidékre, ahol egy XIX. századi püspök, Lipovniczky István emléke előtt tisztelegtünk?
Mindenekelőtt örömmel érkeztem. Amikor megkaptam a meghívást, azonnal éreztem, hogy el kell jönnöm. Egyrészt azért, mert így újra feltárult előttem a nagy egyházmegye képe, másrészt pedig a Nagyváradi Egyházmegye gazdag történelme és kiemelkedő személyiségei elevenedtek meg bennem. Lipovniczky püspök pedig nem egy távoli, ismeretlen alak számunkra – ő ma is jelen van a mindennapi életünkben. Bármerre járunk a nagyváradi püspöki központban, mindenütt felfedezhetjük munkásságának nyomait, és gyakran emlegetjük őt.
Amióta a püspöki palota látogatható, szinte elkerülhetetlen, hogy ne essék szó Lipovniczky püspökről. Ahogyan az ünnepi szentmise szentbeszédében is említettem, zarándoklelkülettel indultam Komáromba: szerettem volna többet megtudni róla, jobban megérteni az életét és szolgálatát. Így, hogy alaposabban utánaolvastam, még inkább kirajzolódott előttem gazdag életútja és sokrétű tevékenysége. Nemcsak a személyisége vált számomra ismertebbé, hanem az a környezet is, ahol élt, munkálkodott és szolgált. Úgy érzem, ezáltal én magam is gazdagodtam – és talán mindannyian így vagyunk ezzel.
Lipovniczky István életútja különösen gazdag és sokrétű: több funkcióban is szolgálta az Egyházat és a nemzetet. Ön szerint milyen üzenetet hordoz az élete a mai kor hívői számára?
Ahogy olvasmányaim alapján jobban megismerhettem Lipovniczky püspök személyiségét, úgy érzem, hogy az ő életpéldája ma is időszerű. Ha a mai kor emberére és helyzeteire vetítjük az ő alakját, azt látjuk, hogy olyan főpásztor volt, aki pontosan fel tudta mérni a prioritásokat, és mindig a helyén volt. Ott volt a hívek között, együtt haladt a népével, népéért küzdött, és képes volt távlatokban gondolkodni – talán még elődeinél is jobban.
Már püspöksége előtt is ezt a látásmódot képviselte, de amikor Nagyváradra került, még inkább megmutatkozott ez a hozzáállása. Tudjuk, hogy nem könnyű időszakban érkezett, de kereste és meg is találta azokat az utakat, lehetőségeket és eszközöket, amelyek révén egy élő, eleven, dinamikus helyi egyházat tudott felépíteni – nem csupán rövid időre, hanem hosszú távra.
Én ebben látom példájának igazi vonzerejét: abban, hogy bátran mert a dolgok mögé és mélyére nézni, s alaposan mérlegelni, mielőtt döntést hozott. Az egyházkormányzatban is így járt el: megfontoltan, felelősen, lépésről lépésre építette a közösségeket, és – jó értelemben – mozgósította a híveket, hogy az egyház és a települések valóban élő közösséggé formálódjanak.
A 140 esztendeje elhunyt főpásztor a papi pályafutása alatt több helyen is szolgált – mások mellett Komáromban is „letette a névjegyét” – de lelkipásztori szolgálata Nagyváradon teljesedett ki. Milyen formában van jelen a személye az egyházmegye történeti tudatában?
Ahogy már többször is említettem, Lipovniczky püspök emlékét ma is őrizzük Nagyváradon – már az is erről tanúskodik, hogy amikor belépünk a püspöki palota dísztermébe, a falon ott olvasható a neve. Ez a felirat azonnal felkelti a látogatók érdeklődését: ki is volt ő, és miért érdemelte ki, hogy nevét ily módon megörökítsék.
A püspöki palota galériáiban egy nagyszerű kanonoki portrétár is található, ahol végigsétálva megismerhetjük a nagyváradi székeskáptalan tagjait egészen az első világháborúig visszamenőleg. A portrék között számos olyan neves személyiséget is láthatunk, akik Lipovniczky püspök tevékenységéhez kapcsolódnak. Mint már mondtam, ő kiválóan meg tudta választani a munkatársait: olyan embereket hívott maga mellé, akikre építhetett, és akiket megfelelő támogatással segített abban, hogy kibontakoztathassák tehetségüket – nemcsak az Egyház, hanem a társadalom és a közösség szolgálatában is.
Ez nagyon fontos üzenet: meg kell találni a megfelelő embereket, és biztosítani kell számukra azokat az eszközöket, amelyek révén kiteljesedhetnek. Lipovniczky püspök ezt nagyszerűen tette. Ugyanakkor lelkipásztori téren is példamutató volt: ott tudott lenni, ahol szükség volt rá. Nagy gondoskodással fordult a szegények és a nehéz helyzetben lévő plébániák felé, anyagilag is támogatta őket, hogy biztosított legyen a működésük és fennmaradásuk.
Összességében egy nagyon komplex, sokoldalú, több irányba figyelő főpapról beszélhetünk, akinek nyoma ott maradt a Nagyváradi Egyházmegye múltjában és jelenében is. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az egyháztörténész Bunyitay Vince munkássága is szorosan kötődik hozzá: Lipovniczky püspök támogatásával tudott kutatásainak időt szentelni, és tehetségét, valamint az erőforrásait is neki köszönhetően kamatoztatta. Az ő segítségével született meg a Nagyváradi Egyházmegye első, mindmáig alapvető forrásnak számító történeti műve. Bár Bunyitay nem tudta teljes egészében befejezni munkáját, amit hátrahagyott, az ma is hiteles és értékes támpontot jelent az egyháztörténészek számára.
Püspök atyát néhány hete a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia új elnökévé választották. Mit jelent ez a megbízatás az Ön számára, és milyen fő irányvonalakat szeretne képviselni ebben az új szolgálatban?
Őszintén szólva, nem számítottam erre a megbízatásra. Korábban még nem fordult elő, hogy Bukaresten kívüli főpásztort válasszanak meg a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia elnökévé. Ezért is nagy meglepetés és egyben megtiszteltetés számomra.
Romániában a püspöki konferencia összetétele különösen sokszínű: tizenhárom egyházmegye tartozik ide: hat római katolikus, hat görögkatolikus egyházmegye és egy örmény katolikus ordinariátus kormányzóság. Ez a tizenhárom püspöki szék több – akár két-három – nemzetiséget is képvisel: vannak román nemzetiségű latinok, román nemzetiségű görögkatolikusok, valamint ott vannak az erdélyiek és a párciumok, akik magyar és részben német egyházmegyéknek is számítanak.
Ez a sokszínűség egyben kihívást is jelent, hiszen különböző kultúrákról, tradíciókról és egyházi hagyományokról van szó. A legfontosabb feladatunk mégis az, hogy megteremtsük és erősítsük az egységet, hogy a katolikus egyház egységes hangon tudjon megszólalni az ország életében. Ez nem mindig könnyű, de rendkívül fontos, hiszen a világ gyorsan változik, és szükség van arra, hogy az egyház hitelesen, közösen tudja kifejezni álláspontját a társadalom felé.
Az egység mellett azonban ugyanolyan fontosnak tartom a sokféleség tiszteletben tartását is. Meg kell őriznünk minden közösség saját identitását, hagyományait és nyelvét – egymást kölcsönösen elfogadva és gazdagítva. Ez az „egység a sokféleségben” elve, amely nem ellentéte, hanem kiegészítése az előbbinek. Vannak már pozitív példáink is az együttműködésre: közös ünnepeink, rendezvényeink, amelyek azt mutatják, hogy ez az együttlét az élet természetes részévé válhat.
A másik kiemelt terület, amelyre nagy figyelmet fordítunk, az iskolai hitoktatás és a vallásos nevelés. Romániában több nyelven is folyik hittanoktatás – románul, magyarul, németül és szlovákul –, és ennek megszervezése, összehangolása komoly feladat. Nagyon fontos számunkra, hogy jelen legyünk az állami iskolákban is, hiszen sok gyermekkel és fiatallal csak ott tudunk találkozni. Sokan közülük nem rendszeresen templomba járó családokból származnak, és az iskola lehet az első hely, ahol megszólíthatjuk őket. Ezért külön figyelmet fordítunk arra, hogy a vallásoktatás szervezett és minőségi legyen, hiszen ez az evangelizáció egyik legfontosabb formája.
Hasonlóan nagy hangsúlyt fektetünk a szociális és karitatív tevékenységekre is. A karitász hálózat Romániában az egyik legnagyobb szociális „szolgáltató”: számos projektet működtet, rászorulókat, betegeket, időseket lát el, és minden egyházmegyében jelen van. Bár a jelenlegi gazdasági helyzet megnehezíti a működést, igyekszünk biztosítani a már elindított programok fenntartását, elsősorban saját forrásokból és jótevőink támogatásával, de állami forrásokat is próbálunk keresni, különösen az idősgondozás és házi betegápolás területén.
Ebben a szolgálatban is alapelvünk az egység és az együttműködés: egy irányba kell haladnunk, mert az erőnk az összefogásban rejlik. Az igények egyre nőnek, és bár nem tudunk minden problémát megoldani, de amit felvállalunk, azt szeretnénk hosszú távon is felelősen vinni.
A hit és a nemzeti identitás megőrzése gyakran kéz a kézben jár a kisebbségi létben. Hogyan tudja az Egyház támogatni az embereket abban, hogy mindkettőt megőrizzék és továbbadják?
Fontos számomra, hogy a katolikus egyház – bár Romániában kisebbség, a lakosság mintegy 4–5 százaléka – a jelenlétével aránytalanul nagyobb hatást gyakoroljon. Nemcsak hirdetni akarjuk az evangéliumot, hanem tettekben is megélni: ott lenni, ahol szükség van ránk, és megszólítani az embereket.
A mai időkben sokféle kérdés és elképzelés merül fel az egyház jövőjéről. Én azonban mindig azt hangsúlyozom paptestvéreimnek és munkatársaimnak: nem új modellekre van szükség, hanem arra, hogy hitelesen tegyük azt, amit tennünk kell. Az evangéliumot kell élnünk és közvetítenünk, úgy, ahogy Krisztus tanította. Az egyház a kommunizmus idején is helytállt – most pedig új idők, új kihívások és új eszközök vannak. Ezeket kell bátran felhasználnunk, és nyitott szívvel kimenni az emberek közé.
Bartalos Nikolas és Pál Bernadett felvételei
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
