A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár 2025. november 4-i rendezvényén az intézet általános főigazgató-helyettese, Ujváry Gábor Hammerstein Juditot, a VERITAS Intézet tudományos főmunkatársát és Gecse Géza történészt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karának oktatóját kérdezte az első világháborúban orosz hadifogságba esett magyarok sorsáról.
Ujváry Gábor bevezetőjében arra volt kíváncsi, hogy mennyiben volt más a hadifogság tekintetében a helyzet az első világháborúban, mint korábban?
Hammerstein Judit válaszában hangsúlyozta, hogy az első világháború számos újdonságot hozott, például abból a szempontból, hogy a harctereken tömeghadseregek csaptak össze, amihez tömegmozgósításra volt szükség. A háborús konfliktus ugyanakkor nemcsak a csatatereken és a lövészárkokban, hanem a hátországban és a hadifogolytáborokban is zajlott. A lágerekkel kapcsolatban megjegyezte, hogy ilyen mennyiségű hadifogolyra senki nem számított, így nemcsak Magyarország, hanem egyetlen más ország sem volt felkészülve arra, hogy a tömegesen fogságba eső ellenséges katonák elhelyezéséről, illetve ellátásáról gondoskodjon.
Tény ugyanakkor, hogy a hadifogolykérdésnek ekkor már voltak nemzetközi szabályai, amelynek kialakításában – érdekes módon – éppen az oroszok jártak elől. II. Miklós cár volt az ugyanis, aki az 1907-ben elfogadott hágai egyezményt kezdeményezte. Ezek konkrét előírásokat fogalmaztak meg arról, hogy milyen módon kell bánni a hadifoglyokkal, a fogvatartottaknak milyen jogaik, a fogvatartóknak pedig milyen kötelezettségeik vannak. Furcsa fintora a történelemnek, hogy ahogy az idő haladt előre 1915, 1916, 1917 során, ezeket az előírásokat éppen a cári, illetve a bolsevik Oroszország területén kezdték egyre kevésbé betartani. Ami pedig a számokat illeti, rendkívül nehéz helyzetben vagyunk, nem rendelkezünk ugyanis egzakt, mindenki által elfogadott adatokkal. Vita tárgyát képezi például a történészek egy része által említett szám is, miszerint az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből 2,8 millióan estek hadifogságba, akik közül Oroszországba mintegy 2 millióan kerültek. Azt sem tudni pontosan, mennyien voltak közülük magyar nemzetiségűek, a számukat sokan 600 000 körülire teszik. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy nagyon sokan estek orosz hadifogságba.
A Veritas közönsége (Fotó: VERITAS/Bocskay Zsolt)
Ujváry Gábor közbevetése szerint 1917–1918 vízválasztó volt, ami részben a forradalom következménye volt, amennyiben forradalomnak lehet nevezni azt, ami 1917 októberében történt. Gecse Géza – Hammerstein Juditra visszautalva – megemlítette, további probléma, hogy mind az első, mind pedig a második világháborúban más volt az ország területe. Az első világháborúban háromszor, a másodikban pedig kétszer akkora volt Magyarország, mint a mai. Egy akkora államból, mint az 51 milliós Osztrák–Magyar Monarchia normális esetben 2–3 millió katonát lehetett fegyverben tartani. Ehhez képest 1914 és 1918 között a hadseregben 9 millióan fordultak meg, amiből a Magyar Királyság területére 3,4 millió esik. A 3,6 millió sebesültből 1,4 millió származott a Magyar Királyságból. A 2,7 millió hadifogoly és az eltűntek közül egymillió lehetett a Magyar Királyság állampolgára. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ebből mekkorára tehető a trianoni Magyarország vesztesége, akkor ezt a számot 0,4-el kell megszoroznunk.
Ami a két oroszországi forradalom nemzetközi jogi hatását illeti, hadifoglyok tekintetében számunkra az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki béke az igazán jelentős, mert ennek értelmében a hadifoglyaink szabályozott keretekben térhettek haza. Ám ez a helyzet az 1918 novembere után megkötött fegyverszüneti egyezmény és az akkortól kiélesedő oroszországi polgárháború következtében szinte lehetetlenné vált. A többi ellenséges országban fogva tartott magyarokat is figyelembe véve, 1918. november végéig a királyi Magyarország területén 580 000 ember hazatérését regisztrálták a hatóságok. Kirgízia, Szibéria és az orosz Távol-Kelet területéről viszont az oroszországi polgárháború miatt az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárai nem tudtak hazajönni! A cárizmus ugyanis jó és rossz hadifoglyokat különböztetett meg. A világháború első felében a cári Oroszországban eluralkodó pánszláv propaganda a „jó hadifoglyok” közé sorolta a szláv cseheket, szlovákokat, a szlovéneket, a horvátokat, a szerbeket, a bolgárokat, míg a „rossz hadifoglyok” közé a németek, a magyarok és a lengyelek „kerültek”. A „rossz hadifoglyok” többségét Szibériában, Közép-Ázsiában, Kirgíziában és az orosz Távol-Keleten helyezték el, míg a jó hadifoglyokat inkább Oroszország európai részein.
Gecse Géza hozzászólása (Fotó: VERITAS/Bocskay Zsolt(
Nemcsak a cár, hanem a bolsevikok is igyekeztek megnyerni a területükön tartózkodó hadifoglyokat, így a cseheket, majd a vörösök például a magyarokat. 1918 májusában viszont Trockij hadügyi népbiztosként elrendelte, hogy a Csehszlovák Légió tagjai adják le a fegyvereiket. Arra kérni azonban valakit Nyugat-Szibériában, ahol a csehek ekkor tartózkodtak, hogy adja le a fegyverét, gyakorlatilag az öngyilkosságra való felszólítással ért fel! Ezért a Csehszlovák Légió tagjai egy emberként lázadtak fel a bolsevikok ellen és vették birtokba egészen Vlagyivosztokig a transzszibériai vasútvonalat. A továbbiakban a fehérgárdista Kolcsakkal működtek együtt, akit 1920-ban a szabad elvonulás és egy jelentősebb aranyszállítmány fejében el is árultak! Tulajdonképpen hasonló motívumok vezették a bolsevikok szolgálatába lépő magyar internacionalistákat is, akik ugyanannyian lehettek, mint a Csehszlovák Légió harcosai, tehát hozzávetőleg 70 000-en. Fegyverhez, zsoldhoz és szabad mozgáshoz jutottak, ennek következtében embernek érezhették magukat.
Amennyiben ideológiai indítékokat vizsgálunk, azzal is tisztában kell lennünk, hogy a cári Oroszország a háborút a pánszlávizmus jegyében hirdette meg, és – az antanthatalmak közül egyedüliként – már 1914 szeptemberétől nyíltan hirdette a Monarchia likvidálásának a szükségessége mellett a magyarok ellenség mivoltát, amiről mi csak azért nem tudunk, mert 1945 után erről nálunk nem volt szabad beszélni. De a kortársak tökéletesen tisztában voltak vele, hogy Oroszország gyászos jövőt szánt a magyarságnak! Ehhez képest az a fajta orosz nacionalizmusellenesség, amelyet a bolsevik párt 1917 után fennen hirdetett – magyar nemzeti szempontból – nemcsak Oroszországban, hanem Magyarországon is szimpátiára számíthatott. Nem véletlen, hogy az őszirózsás forradalom is bizonyos megértéssel, a magyar proletárdiktatúra pedig kifejezetten szövetségeseként tekintett a szovjetekre!
Ujváry Gábor kitért arra, hogy az emlékezetpolitika nemcsak napjainkban, hanem már az 1920-as években is fontosnak számított. Milyen volt a fogadtatása mindannak, ami Oroszországban történt?
Hammerstein Judit, Ujváry Gábor és Gecse Géza (Fotó: VERITAS/Bocskay Zsolt)
Hammerstein Judit megállapítása szerint a magyar hadifoglyok helyzete a többi népnél azért mutatkozott sokkal nehezebbnek, mert míg a többiek a helyben élő rokon, vagy ugyanazon vallású közösségeken keresztül valamekkora támogatásban részesülhettek, addig a magyarok magukra maradtak. Ráadásul az oroszok cenzúrázták a hadifoglyok levelezését és – sok esetben – mivel nem győzték, nem tudták a magyar bakák magyar nyelven írt leveleit átvizsgálni, elsüllyesztették azokat, ily módon akadályozva az otthoniakkal a kapcsolattartást. Ez a nyelvi elszigeteltség abban is megnyilvánult, hogy magyar nyelven beszélő vöröskeresztes nővér látogatására sem nagyon számíthattak a magyar hadifoglyok, így a magyar nyelvű vigasztaló szavak is elmaradtak. A nyelvi izoláció, az otthoniakkal való kapcsolattartás nehézsége is hozzájárult ahhoz, hogy rendkívül sok magyar hadifogoly halt meg a táborokban.
Ami pedig a hadifogság élményét feldolgozó visszaemlékezéseket illeti, bár ezek közül több is viszonylag korán megjelent Magyarországon, a Trianon-sokk miatt az ilyen írások jó ideig visszhangtalanok maradtak! Fontos mozzanat továbbá az is, hogy e művek létrejötte ellenére nálunk nem született meg az első világháborúval kapcsolatos nagy mű, míg a németeknél, franciáknál és az angoloknál – igen. Az emblematikusnak számító magyar írók – Tersánszky Józsi Jenőt és Balázs Bélát leszámítva, akik nem mellesleg önként jelentkeztek a frontra – gyakorlatilag nem vettek részt harcoló katonaként az első világháborúban. Így nem volt, aki megírja azt a fontos regényt, ami az első világháború okozta trauma, mint kollektív élmény feldolgozását segíthette volna. A komolyabb figyelmet kiváltó hadifogoly-visszaemlékezések – Markovits Rodion Szibériai garnizonja, Munk Artúr naplója, Rónai Ernő vagy Lévai Jenő írásai például – csak az 1920-as évek végén, a ’30-as években jelentek meg, ám ezek a művek a későbbiekben feledésbe merültek, szerzőik pedig nem váltak a magyar irodalmi kánon részévé.
Hammerstein Judit, Ujváry Gábor és Gecse Géza (VERITAS/Bocskay Zsolt)
Gecse Géza mindezt annyival egészítette ki, hogy az értelmiségiek, vagy a tisztek könnyebb helyzetben voltak, mint az egyszerű bakák, mivel többnyire tudtak németül, miként az ő nagyapja is, és sokan megtanultak oroszul is odakint. Ráadásul – amennyiben menet közben kiderült, hogy egy győztes államnak, például a nagyapja esetében Csehszlovákiának „lettek” az állampolgárai, akkor akár amerikai hadihajókkal térhettek haza az Indiai-óceán és a Szuezi-csatorna érintésével. Ami Kun Bélát, vagy Szamuely Tibort illeti, akik kommunista agitátorként érkeztek 1918 novembere után Magyarországra, tagadhatatlan, hogy ők is megjárták a szibériai táborokat, de a kommunisták a hadifoglyoknak csak a töredékét tették ki. Igaz ugyanakkor az is, hogy a hadifoglyok többsége, miként a hazai publikum, úgy tekintett a bolsevik Oroszországra, mint egyfajta megkönnyebbülésre, hiszen Leninék Oroszországa a szöges ellentéte volt a cári Oroszországnak. A cári birodalom ugyanis ellenségesen viszonyult a magyarsághoz. A Romanovok birodalmának az eltűnése egyfajta hamis biztonságérzetet keltett, hiszen a románokat, szerbeket és a cseheket nálunk senki sem vette komolyan. Ne feledjük, hogy a bolsevik Oroszország ebben az időben egy antinacionalista orosz állam volt, amely Mihail Pokrovszkij orosz történészt idézve úgy tartotta, hogy a cári Oroszország – a világtörténelem leggonoszabbjai közé tartozott.
Hammerstein Judit többek között Markovits Rodion írásaira hivatkozva említette meg, hogy a Vörös Gárdához csatlakozó magyarok zömének fogalma sem volt arról, hogy mi fán terem a marxizmus, vagy a bolsevizmus. Egyszerűen úgy ítélték meg, hogy nagyobb esélyük lesz az életben maradásra, ha csatlakoznak, de az sem volt ritka, hogy kényszersorozás, bekerítés útján váltak a magyar hadifoglyok vöröskatonává!
A közönség (VERITAS/Bocskay Zsolt)
Gecse Géza az oroszországi hadifoglyok hazajutását illetően kiemelte, hogy a breszt-litovszki békeszerződés ehhez megfelelő kereteket biztosított, sokan haza is jöttek, de az Oroszországban kiéleződő polgárháború lehetetlenné tette a Szibériából, Kirgíziából vagy a Távol-Keletről való hazatérést. A magyar kormány 1920-tól kezdődően Koppenhágában, Tallinnban, illetve Rigában tárgyalt a szovjetekkel a magyar hadifoglyok hazaszállításáról. Jungerth-Arnóthy Mihály a magyar külügyminisztérium munkatársaként pedig 1920 és 1925 között összesen 3468 tiszt és 77 439 egykori közlegény visszatérését tudta megszervezni, de – becslések szerint – összesen 70 ezerre tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik még ezt követően is a Szovjetunióban ragadtak.
Hammerstein Judit ezt azzal egészítette ki, hogy az orosz polgárháborús viszonyok miatt a kelet-szibériai hadifogolytáborokban rekedt magyarokat csak tengeri úton keresztül lehetett hazahozni. Vlagyivosztokból és környékéről 1920 ősze és 1921 ősze között Dell’Adami Géza, aki korábban maga is megtapasztalta az oroszországi hadifogságot, egy jól megszervezett magyar vöröskeresztes akció keretében – amihez az amerikai magyarság körében végzett gyűjtés útján szerezte meg a szükséges pénzt, összesen 13 ezer magyart tudott bérelt hajókkal hazajuttatni.
Az előadást követően Hammerstein Judit és Gecse Géza a közönség kérdéseire válaszolt.
Aspektus/Felvidék.ma
