A Csemadok Országos Elnöksége 2023-ban felújította az egykor sikeres anyanyelv hete rendezvénysorozatát magyar nyelv hete címmel. A rendezvény nem egy hétig, hanem 2025. november 13-tól, a magyar nyelv napjától, december 16-ig, Kodály Zoltán születésnapjáig tart.
Ez idő alatt a Csemadok által szervezett összes rendezvény (taggyűlés, előadás, énekkari fellépés, színházi előadás stb.) előtt, hasonlóan a korábbi anyanyelvi napokhoz, javasolják felolvasni a jeles nyelvművelő, irodalmár anyanyelvvel kapcsolatos gondolatait, üzenetét.
„Természetesen annak nagyon örülnénk, ha más szervezetek, iskolák rendezvényein, tanórákon, a hamarosan időszerűvé váló iskolai beíratási programokon is elhangzana az üzenet, vagy annak egy részlete” – közölte a Csemadok Országos Elnöksége.
Az idei üzenet szerzője Tóth László, József Attila-díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Írását alább teljes terjedelemben közzétesszük.
Tóth László: Üzenet a magyar nyelv hetét ünneplők részére
A nyelv az írónak eszköze is, tárgya is – írtam egy alkalommal, amikor az anyanyelvemről, hozzá való viszonyomról faggattak egy interjúban. De nem így van ezzel minden ember? Hiszen, másképpen fogalmazva, a nyelv mindannyiunké – minden ember teremtettje is, teremtője is a nyelvnek, nyelvének. Ember és nyelve ugyanis nincs egymás nélkül – kölcsönviszonyban vannak egymással: eltanuljuk, formáljuk-alakítjuk, saját képünkre igazítjuk, de vissza is hat ránk, vonásai a mi vonásainkat is követik. Bizonyos értelemben tehát „tárgyiasult” leképződései, „megtestesülései” is vagyunk a nyelvnek, és benne is kifejeződést nyer lényegünk.
Ha nyelvünk sérül, mi is belerokkanhatunk, sebeink a nyelvünkön is nyomot hagynak. Ha szabad nyelvhasználatunkban gátolnak, szabad mozgásunkban vagyunk akadályoztatva, és lelkünk szárnyalása is visszanyesetik.
Nemcsak ostorral lehet elbizonytalanítani, megfenyíteni az embert, a nyelvén keresztül szintén sakkban tartható. Manipulálásának egyik leghatékonyabb eszköze, ha beleszólunk nyelvhasználatába. A diktatúrák is ezt tették, hiszen a hatalomgyakorlás egyik terepe a nyelv, s persze, látható, a demokráciákban is vannak erre kísérletek. Minden író – nagy szó? nem nagy szó? tény – ezért szabadságharcos is, a nyelv és a szabad nyelvhasználat letéteményese. De nemcsak az író az; minden ember a nyelvében – és a nyelve által – válik teljessé. Aki erről lemond, a teljességet adja fel.
Nyelvet, persze, lehet váltani. Anyanyelvet nem. Csak feladni. De ha feladjuk, szintén a teljességünket adtuk fel. Éppen ezért: ha feladjuk is – feledhetjük-e? Nem kísért-e ott életünk végéig kitaszított/megtagadott szülőként bennünket? Persze, jó szakember s jó ez és az anyanyelvét megtagadva is lehet az ember. Jó ember is lehet, természetesen, érzékeny, szeretni tudó és szeretni való. A világból azonban bizonyosan nem érzékel már mindent. Ezt a képességét akkor veszítette el, amikor lemondott az anyanyelvéről. Mert az igazán transzcendentális valóságokhoz és élményekhez a kulcsot leginkább ez ad(hat)ja meg.
Ebből következően soha, egyetlen pillanatra sem, fel sem merült bennem, hogy – bár Szlovákiában élve – három gyermekem közül valamelyiket is szlovák iskolába írassam, és természetesen magyar iskolába jár(t) mind a négy unokám is. Ez ugyanis a legkevesebb, és a legtöbb is, amit megtehettem – illetve, unokáim esetében: megtehettünk – értük.
Hiszen, magam az anyanyelvemet mindig ugyanolyan egyszeri, ám életre szóló adománynak – eleve elrendeltetésnek? – tekintettem, mint a szüleimet, nemzetiségemet, szülőtájamat, kultúrámat, nemzetem történelmét, irodalmát stb. Azaz mindig is úgy vettem, hogy miként a szüleit, úgy ezeket sem tagadhatja meg az ember, és őket – a szüleimet – árulnám el azzal, ha ezek bármelyikével is ezt megtenném. Mellesleg mindent, ami vagyok s ami lettem, az anyanyelvemnek köszönhetek (így természetesen más nyelvek ismeretét is). Másképpen mondva: szülőm is, nevelőm is a nyelv – milyen szép, telitalálatos szavunk erre az ’anyanyelv’!…
„Az a tény, hogy a nyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom és írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható” – idézhetném, idézhetnénk most Kosztolányit. Ha pedig – mintegy felnevelő anyaként – nekem megadott mindent, mért ne biztosítaná ugyanezt a gyermekeim és az unokáim számára is? Mert hiába változik egyre a világ, ha van, ami az életben soha nem fogja elárulni és cserben hagyni őket, az egyebek mellett – ha okosan gazdálkodnak vele és megragadják mindazon lehetőségeket, melyeket a világ, mi több: más nyelvek, sőt más kultúrák, más világok felé nyit(hat) meg a számukra – az anyanyelvük.
Mi okom lett volna hát, s unokáimmal kapcsolatban is megismételve: mi okunk lett volna ezt megtagadnom (megtagadnunk) tőlük, és nekik is mi okuk lenne (lehetne) hátat fordítani neki és elárulni azt? Alaptalan közhiedelem ugyanis, főleg tájainkon sokfelé: az érvényesülésük is múlhat rajta. De ki mondja, hogy ez (csak) nyelvfüggő? Ambíció, akarat, cél- és küldetéstudat kérdése ugyanis mindenekelőtt. Hiszen az érvényesülésem nem következik – esetemben, esetünkben – egyenesen a szlováktudásomból. Mert ha az ambícióim kiteljesítéséhez épp a szuahéli nyelv ismerete a célszerű, mit érek akkor a mégoly tökéletes szlováktudásommal is. Persze, ha, teszem azt, egy kiszucaújhelyi (ober-neustadti, kischütz-neustadti, Kysucké Nové Mesto-i) kiskocsmában – bocsánat, a mai módi szerint: pubban – sört akarnék kérni magamnak, ahhoz természetesen jól jön az is. A szlovák irodalom és történelem tanulmányozásához pedig egyenesen elengedhetetlen. De már mondjuk ezek, s főleg az utóbbi régebbi fejezeteinek megismeréséhez jó, ha az ember tud latinul is, németül is, meg magyarul is… Ha pedig gépészmérnök vagyok, vagy akár egészségügyi nővér, és teszem azt Angliában szeretnék – ha időre-órára is – érvényesülni, ugyanannyit ér a pozsonyi műszaki főiskolán vagy egészségügyi szakközépiskolában szlovák nyelven megszerzett szaktudásom, mintha valamely magyar nyelvű oktatási intézményben tettem volna szert rá, azaz angolul is meg kell tanulnom hozzá.
Ezzel szemben elég csak elképzelnünk, micsoda – kétszeres – terhet rakunk szlovák iskolába küldött (kényszerített?) magyar anyanyelvű kis elsősünk nyakába, akinek a tananyagon kívül még a tanítási (iskolai) nyelvet is meg kell tanulnia!
Vajon nem indul-e eleve hátránnyal a szlovák anyanyelvű osztálytársaihoz képest? S vajon milyen lelki hatások, frusztrációk érhetik őt emiatt, amikor mindemellett még az új közösséget és új követelményrendszert is meg kell szoknia?
És persze van itt még valami más is… Mindennapos tapasztalatunk lehet – s nemcsak tájainkon, a szlovák nyelvi hatások és kényszerek miatt, hanem az anyaország, illetve az egész magyar nyelvterület felé tekintve is – nyelvünk, nyelvhasználatunk általános és állandó változása, alakulása, mely a szüntelen gazdagodását és hajlékonyságát is jelző pozitív folyományai mellett az elbizonytalanodás, megroggyanás, romlás – nem egy esetben a nyelvfeladás – intő jeleit, jegyeit is mutatja…
Elég csak itt sajtónk, tömegtájékoztatási eszközeink nyelvezetének, nyelvhasználatának lomposságára, hajmeresztő hanyagságaira, a kóros és káros nyelvi divatok követésének hajlamára utalnom…
De jó esetben bővülhet s gazdagodhat is nyelvünk e hatások által, és életünk, mindegyre változó valóságunk új és új jelenségeinek befogadására, leképezésére válhat képessé, alkalmassá. Ami nyelvművelő elhivatottságunk szünetlen mélyítésének, fokozásának szükségességére is figyelmeztet(het) bennünket.
Mondják, ugye: madarat tolláról… embert viszont – s tegyem hozzá: a közösséget szintén (noha ezek az utóbbi évtizedekben, s minden szinten, erősen bomlásnak indultak) – a nyelvéről is… Mert az, Illyés Gyulával szólva, az „Összemosolygás nyelve” és „a titkon össze-világló könnyek nyelve” is, azaz „a hűség nyelve” a számunkra, s ezt mindig is teljes mértékben tudatosították írástudóink, így a (cseh)szlovákiai/felvidéki magyar költők, írók is. Ezért engedjék meg, hogy emlékeztessek e helyt, a magyar nyelv (komáromi) ünnepén utóbbiak – példának okáért Bábi Tibor, Dénes György, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Bárczi István, Kulcsár Ferenc, Varga Imre és a többiek vonatkozó – verseire, illetve prózaíróink nem avuló, nyelvféltő vallomásaira is, melyeket felejteni hagynunk nemcsak méltatlanság – bűn lenne részünkről.
Mert, mint Bárczi István írta évtizedekkel ezelőtt a Védj a gonosztól című intő versében:
„Évtizedek csak, s más haza épül. / Eltűnt a nádas, házról a nád is. / Felcseperedtél szép szobor-ember! / Hát le, a mélybe készül-e grádics? // […] // Hol van utódod, hogy vele köthess / mához jövendőt – némul az árva! / Játékaiból más világ épül, / jobb a tiédnél, de különválva. // Házad felépült: áldozz oltárán / térdre hullva, hogy élned lehessen. / Esdekelve mormold: védj a gonosztól / Egyetlen mentsvár: édes anyanyelvem.”
Igen, így igaz: édes anyanyelvünk mindig is megmarad(hat) azon mentsvárunknak, mely keserű óráinkban – a mindenkori gonosz ellenében is – védelmet és vigaszt jelenthet a számunkra …
Tóth László, Csemadok/ HE, Felvidék.ma
