„Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! – vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel – így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, és hazament. Máté 9:4-7.
Kedves testvérek, a napi igénk a gutaütött meggyógyításának a története. Nagyon ismerjük ezt már, Lukács is elmondja, ő részletesebben egy kicsit. Onnan szoktuk megjegyezni ezt a történetet már tulajdonképpen gyermekkorunk óta, hogy ez a történet az amelyikben a többi evangélium szerint, mivel nem férnek oda Jézushoz a beteggel, fölmennek a tetőre, lapos tetejű házról van itt szó Palesztinában, kibontják és aztán leengedik a szobába középre a magatehetetlen embert.
Ez egy nagyon kedves részlete a történetnek, nagyon szerettem én is gyerekkoromban elképzelni ezt az egész akciót, megragadja az ember figyelmét. Máté ezt egyszerűbben mondja el, de ezt ide kell közben érteni. Ez egy fontos rész, amikor ezt mondja: „amikor Jézus látta a hitüket”. Máté ebbe a mondatba sűríti bele ezt az egész történetet, hogy megfogják, fölemelik, hordággyal fölviszik a tetőre és beengedik Jézushoz. És erre mondja, hogy látta az ő hitüket, ezt a kitartó és tulajdonképpen ötletes és merész döntést. A házigazda éppenséggel el is zavarhatta volna őket onnan, hogy szétbontják a házuk tetejét. Noz azt gondolom, hogy most jó ha felidézzük ezt a mozzanatot a kísérőknek, a segítőknek a hitét, mert ebben van tulajdonképpen a gyülekezeti munka lényege.
A tömeg szívesen hallgatja a rendkívüli tanítót, aki szépen beszél, újszerűen beszél, szokatlanul, ugyanakkor nagyon világosan beszél, ügyesen válaszol provokációkra, de mégis tömeg: nem látja és nem hallja a magatehetetlen embert. A tömegben elveszik. A tömeg az nem közösség, az nem gyülekezet, nem hordozzák benne egymás terhét. A tömeg az anonim, nincs az egyes embereknek neve, és van ilyen, hogy sokan azt is kívánják, hogy „nem akarok nevet magamnak, majd jól elveszek, elvegyülök a tömegben”. A gyülekezet pedig ott kezdődik, amikor neve lesz benne az embernek, amikor látni kezdjük egymást, érteni kezdjük egymást és hordozni kezdjük egymást. Akkor a tömegből kezd gyülekezet lenni. És ezért olyan fontos ennek a történetnek mindjárt az első lépése, mikor oda viszik négyen ezt az embert, ezt a magatehetetlen embert hordozzák.
Mi is történik? Ott van egy béna ember, aki nem tud önmagáért tenni. Bénult élet, a görög szöveg így mondja, hogy „paralíticos”. Ugye ismerjük ezt a szót? Tehát ez nem egy kereső ember, nem egy tévelygő ember, nincs semmi aktivitása. Az egyetlen aktivitás az az őt hordozóké, akik lehettek hozzátartozók, lehet, hogy barátai, ez nem lényeges. Az a lényeg, hogy ők megfogták ezt a bénult embert és odaviszik Jézushoz. Szó szerint is közbenjárü szolgálatot végeznek. És ezt kell világosan látni, ezek az emberek elszántan végzik ezt, nem ők a gyógyítók, nem is a hitüknek az ereje, mert Jézus gyógyítja meg, de a támogatásuk az elengedhetetlenül fontos.
Vagyis nagyon nagy szükség van minden gyülekezetben arra, hogy egyre többen legyenek akik akár bíztatással, beszélgetéssel, imádsággal, bármilyen támogatással odafordulnak azokhoz, akik ilyen „paralíticos” állapotban vannak, akár átmenetileg, akár tartósan. És nagyon fontos, hogy ne gondoljuk, hogy hiábavaló és fölösleges, vagy eredménytelen, ha odaállunk így valaki mellé. Jézus a hitükre néz, és nagyon nagyra értékeli ezt. Nem tudnak ők semmit sem tenni, nem tudnak gyógyítani, nem tudják ebből az állapotból kihozni, de mégis oda tudják vinni egészen Jézusig. Ez a diakónia lényege.
Bátorítson bennünket tehát ez az ige arra, hogy mi is bátorítsunk másokat. Merjünk odalépni, bátorítani, akkor is, amikor az van, hogy „hiába, nem vagyok én szakember”, vagy „nem vagyok én nagyon kiképzett, okos vagy tapasztalt”, „hiszen itt tragédia van”, ugye meg szoktunk retteni ettől, hogy „jaj Istenem, most mit mondhatnék én?”. Holott éppen a jó szó hiányzik úgy, mint a falat kenyér. Legyen ilyen bátorságunk bátorítani akkor is, amikor tudom, hogy én személy szerint ezen túlmenően semmit nem tudok érte tenni.
Csak azt nem kell hinni persze, hogy csodákat tudunk művelni, de azt igenis hinni kell, hogy van értelme a közbenjáró szolgálatnak. Hogy imádságban fel lehet emelni valakit, és oda lehet vinni Jézus elé. Éppen, amikor ezen a textuson gondolkodtam, elképzeltem, hogy egy-egy házi csoportunk általában négy emberből áll. Ennek a négy embernek az imádsága fel szokott emelni egy-egy ilyen nyoszolyát, egy-egy ilyen bénult életet és odaviszi az Úr elé.
Ahol ilyen hordozások, ilyen közbenjárások vannak, ott már Jézus körül gyülekezet van, közösség van, egyház van. Egyet ne higyjünk, hogy ez hiábavaló, hogy ez fölösleges. Ezek után most már Jézusé a főszerep. Teljesen váratlan mindenki számára az amit mond. Azt mondja, hogy „bízzál fiam, megbocsátattak bűneid”. Azért megrendítő ez a mondat, mert nem afféle vallásos általánosítás, mint „végülis mindnyájan bűnösök vagyunk, végülis mindnyájunknak vannak terhei, hát ilyen az élet”, és hasonlók, és ezzel egyből el is vesszük az élét. Legtöbbször erre telik. Ez a párbeszéd kifelé valóban ennyi, egy mondat. Ami belül zajlik, az végtelenül drámai. Tudniillik ketten tudják pontosan, hogy miről van szó, szinte a lét és nem lét határán tehetetlenül feküdve, ennek az embernek ki tudja, hogy hányszor kellett végiggondolni az életét? Mit kellett volna másként tennem? Amíg még lehetett. Vagy mit nem kellett volna megtennem? Amíg még erőm teljében voltam, még enyém volt a világ. Most már tudom, hogy sok mindent hogyan kellett volna tennem, vagy szólnom, vagy végigvinnem. Most már egészen másképpen tenném. De hát itt fekszem és mozdulni sem tudok. Micsoda pokoli helyzet! És micsoda szavak egyszercsak, hogy „megbocsátattak a te bűneid”.
Hallatlan mondat ez a farizeusok számára is. Ez a rabbi ez gyógyítson ha tud, de ne beszéljen. Beszélni egyrészt mi szoktunk, és Isten az, aki megbocsát. És többnyire nem a betegeknek. A kor gondolkodása többnyire tipikus: valami nagy bűne van, azért beteg, nem is bocsát meg neki az Isten. Kiknek bocsát meg? Akik pontosan betartják a törvényt, szépen járnak templomba, adakoznak, alamizsnálkodnak, böjtölnek, betartják a szombatot. Hát övék a bűnbocsánat, övék az üdvösség, nem ezé a nyomorulté. És ők nagyon jól tudták, hogy beszélni mindenki tud. Hiszen a beszéd emberei voltak. Írásmagyarázók voltak, írástudók voltak. Nyilván amit nem éreztek az az, hogy Jézus beszéde más, más mint az övék. Hogy tudniillik, amit Jézus mond, az ige, és nem emberi szó. És igét mondani csak az Isten Szentlelke által lehet. Emberi beszéd soha nem lesz ige, akármilyen ragyogó elme mondja és csiszolja az üzenetet.
Az a nagy kísértés, hogy az ige egyháza helyett a beszéd egyháza vagyunk. Jó sokat beszélünk, általában a papságnak ez a betegsége, szeret sokat beszélni. A beszéd egyházává lettünk. A beszéd viszont a tömeg műfaja. Az ige ott szólal meg, ahol ilyen megrendítő párbeszédek hangzanak el, mint a gutaütött és az Úr között: „bízzál fiam, megbocsátattak a te bűneid”.
Persze akkor megfogalmazódik az emberben az is – és nem akarom most ezt a vonalat túlságosan mélyen tovább vinni -, de azért nem baj, ha úgy belénk kap, hogy tán lehet, hogy jobb volna hallgatni. Hát persze beszélni tudunk, a beszéd egyházának bizonyosan jobb lenne hallgatni, de Jézus nem erre adott nekünk parancsot, a missziói parancsban sem, hanem arra, hogy hirdessük az Ő beszédét, az evangéliumot, amelynek a szíve, közepe ez: „bízzál fiam, megbocsátattak a te bűneid”. És az egyház vérkeringését, életét jelenti ez a központi üzenet, ez a szívdobbanás, hogy „megbocsátattak a te bűneid”. Mert az Úr Jézus a maga életét tette erre az üzenetre, hogy igévé legyen, és felkeljenek a paralíticosok, és otthagyják fekhelyeik rabságát. Az élő ige öltött testet a beszédben és a gyógyulásban. Fordítva nem megy, beszédből nem lesz ige. Az élő ige az emberi beszédben testet ölt, ha az Isten úgy akarja.
Ezt a farizeusoknak is fel kellett ismerni, azt hogy „megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a bűnöket megbocsátani a földön”, és megtudták, mert elhangzik a nagy mondat, hogy „kellj fel, vedd a te nyoszolyádat és eredj haza”. És azt gondolom, hogy éppen ezért elönthet bennünket a beszéd tengere – mert abban élünk -, még a vallásos beszéd, mindenféle vallásos beszéd tengere is, hogy az ige hatalma félreismerhetetlen. „Megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma”, mert a gutaütött felkel és jár.
Ismerünk-e ilyen lebénult életeket? Akik látszólag járnak, holott mozdulatlanul fekszenek a nyoszolyájukon. Hát ismerünk. De az ő helyzetük mégsem reménytelen, mert az Emberfiának van hatalma a földön bűnöket megbocsátani. És azt gondolom, hogy ezért készülhetünk nyugodtan akár még a földi életből kilépni is, mert az ige uralma alatt élünk. És az Emberfiának van hatalma a földön. Bizonyára mi magunk is éltünk át ilyen állapotokat, vagy éppen át is élünk, ezt mindenki maga tudja, bénultságban, tehetetlenségben, csak az Isten igéje segíthet rajtunk, Jézus beszéde.
És világos, hogy ez kétszemélyes párbeszéd, akárhányan is vannak körülöttünk, akármilyen kedvesen mondják, nagyon fontos, hogy mondják, de azért ez végsősoron egy kétszemélyes párbeszéd. Mert Jézus mindig kiemeli a tömegből azt, akit megszólít, és személyessé teszi a beszélgetést. Nagy pillanat ez, ne szalasszuk el. Ne akarjunk anonimmá lenni, névtelenné válni, mert ezek a gyógyulásnak a nagy pillanatai. És bíztasson is ez a történet mindnyájunkat, hogy épüljön és növekedjék a közbenjáró, a szolgáló száma a gyülekezetben. Legyen az bármilyen, kevés, kicsi, vagy sok, mert így történnek az igazi nagy dolgok. Kellett ez a négy ember, aki ezt a cipelést felvállalta.
Adja az Isten, hogy általa gyülekezetet formáljon, lélektől lélekig, személytől személyig. Én azt gondolom, hogy minden ilyen lehetőség, amit kapunk, az legyen a számunkra döntő, mert lehet, hogy meggyógyul általa egy élet. Nem is biztos, hogy tudjuk. Nem mindegyik ilyen nyilvános és látványos gyógyulás, mint ennek a béna embernek. Nem tudhatjuk, hogy mire használja fel az Isten a magunk kicsi támogatását. Legyen hozzá bátorságunk és vegyünk erőt. Ámen.
Nagy Péter, a Budapest-Budafoki Református Egyházközség lelkipásztora
Felvidék Ma
