A rendszerváltozás előtti időkben minden utcában több háznál is tartottak anyadisznókat, és szinte minden második kertben fóliasátor „virított”. A csallóközi szorgos embereknek plusz bevételük származott abból, hogy munka mellett otthon gazdálkodtak.
A család apraja-nagyja részt vett a palántaültetésben, a kapálásban, vagy éppen a paradicsomszedésben. Erre sokszor ráment a szombat vagy éppen a vasárnap délelőttjük is, és jó néhány délutánjuk. De megérte, hiszen a faluban volt átvevőhely, ahová a friss hazait szállítani lehetett. Fizettek is érte, persze volt, amikor szinte csak filléreket. Azok jártak jól, akiknek legkorábban nőtt meg a paprikájuk, a paradicsomjuk. A régebben születettek még emlékezhetnek rá, ahogy a téli-nyári estéken a kocát kellett lesni, mert várható volt az ellés. A világra jött kismalacokat aztán szépen meg kellett törölgetni, a csecshez rakni, és figyelni, hogy az anyjuk nem agresszív-e velük szemben. Ez néha bizony reggelig is eltartott. Aztán irány a munkahely, alvás helyett… Ha minden jól ment, hozott a kismalacok eladása a konyhára annyit, amiből telt nyaralásra, netán új bútorra, vagy az árukat hozzá lehetett rakni a spórolt pénzhez.
Rég elmúltak azok az idők, amikor a pozsonyi rendszámú autók megálltak a csallóközi porták előtt és csak bekiabáltak: Van-e kismalac eladó? Van-e lecsópaprikájuk nagyobb tételben? Ma már csak néhány „megszállott” akad, aki még hajlandó anyadisznókkal és hízóneveléssel foglalkozni. A kertek gyepes udvarokká változtak. Pedig nem lettek lustábbak a csallóközi emberek. Csak sok minden megváltozott. Felgyorsult a világ, és a mai embernyúzó munkahelyeken sokszor látástól-vakulásig kell dolgozni. Fáradtan meg már kinek van kedve a földet túrni… Főleg, ha nem is éri meg. A felvásárlás megszűnt, az eladás-értékesítés feltételei szigorodtak. A hipermarketekben pedig olcsón beszerezhető – a ki tudja honnan származó – konyhára való…
Nem sok jót hozott nekünk az Európai Unióba való belépés, a sok szabály között a fene sem igazodik ki. Meg aztán a falusi ember nem projektet akar írni és elszámolásokkal bíbelődni, hanem termelni és eladni. De ha ezt megnehezítik, vagy lehetetlenné teszik, hát elmegy tőle a kedve. Valahogy így mesélte egy ízig-vérig mezőgazdász egy tömegrendezvényen, amikor azt kérdeztem tőle, mikor lesz a Csallóközből tejjel-mézzel folyó Kánaán. Miközben pompás állatait szemléltem, elmesélte, hogy ez nála afféle pénzfaló hobbi. Merthogy ebből jövedelme nincs, ez csak kiadásokkal jár. De nem tudja abbahagyni, mert szereti. Talán, ha közelebb ülne a húsosfazékhoz, vagy a tűzhöz, lehet, neki is jutna annyi dotáció, amiből nagyobbat merhetne álmodni. Csak ne lenne körülötte annyi papírozás!
Becsülnünk kell, ami a miénk. Igazi lokálpatriótaként a nálunk termett zöldséget, az itt készült élelmiszert kellene választanunk, valahányszor a boltba megyünk. Még akkor is, ha az drágább. A minőséget meg kell fizetni. Ezt már egy pályakezdő fiatal mondja, akinek az az álma, hogy egy szép napon boltjaink tele lesznek csallóközi, vagyis helyi termékekkel. Csendesen teszem hozzá, hogy ehhez, a tudatosság mellett, bizony teli pénztárca is szükségeltetik, amivel nagyon sokan még nem rendelkeznek.
Egy szó, mint száz, akkor lesz a Csallóközből Aranykert, ha nagyon akarjuk. A kiváló minőségű termőföld itt van a lábunk alatt. Arra bizton számíthatunk és alapozhatunk. Több tízezer család megélhetését segítené, ha legalább mellékjövedelmet tudnának produkálni abból, hogy kapálnak, tyúkot vagy disznót etetnek. Minden szorgos, fizikai munkától nem félő embert támogatni kellene abban, hogy a mezőgazdaságból próbáljon megélni. Azok nyújthatnak segítő jobbot nekik, akik értik és tudják a módját, hogyan lehet megfelelő pénzforrásokhoz jutni. Végső soron mindenki jól járna. Tudnánk, hogy mit eszünk és még meg is tudnánk fizetni az árát.
