(Fényképgalériával) A madari Édes Gergely Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatóságának és tantestületének kezdeményezésére 2010. június 30-án az eddig felavatott hat emléktábla (Nagyvázsony [1966], Kup [2000], Pápaderecske [2000], Tiszatarján [2004] és Madar [2004, 2005]) után leplezték le a település neves szülöttének, a költő és református lelkész Édes Gergelynek első domborművét, Nagy János szobrászművész alkotását.
A leleplezés aktusát az ötletgazda iskola igazgatónője, Szász Veronika és Édes Gergely ma élő utódai képviseletében Slezák Ferencné Édes Irén vitte végbe.
A helyi alapiskola falán elhelyezett dombormű előtt fellépett az iskolai közösség több diákja, ünnepi beszédet mondott Szász Veronika, az ÉGMTA igazgató asszonya és Slezák Ferencné Édes Irén. A nap során ünnepi istentiszteletet tartott Nagy Lajos református lelkész, a Selye János Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezetője, orgonán közreműködött Szabó Csongor egyházzenész, a lelkész–költő életéről és munkásságáról pedig e sorok írója tartott előadást. Az ünnepségen részt vettek Édes Gergely további leszármazottai, Nagy János szobrászművész, Gerendás Norbert fafaragó (a domborművet körülölelő díszkapu készítője), Szigeti László volt parlamenti képviselő, valamint az ÉGMTA testvérintézményei, a kocsi általános iskola igazgatója és a tiszatarjáni Édes Gergely Általános Iskola teljes tantestülete is.
Az elhangzottak értelmében a dombormű „eredője”, Bárczi Pál 1996-ban készült grafikája ugyan fantáziakép – lévén, hogy Édes Gergelyről hiteles portréábrázolás nem maradt fenn –, amely a maga módján azonban mégis autentikus emléket állít a magyar nyelvterület értékes, az utókor által elfeledett alkotó szellemei egyikének. Ennek az örökségnek méltó nyomdokaiba kíván lépni az újrafelfedezés megerősítésének szándékával létrehívott, most leleplezett relief és az azon megörökített költőportré.
Édes Gergely egy kisbirtokos család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot 1763. január 24-én. 1776-ban a sárospataki kollégium, majd háromévi pataki tartózkodás után a debreceni kollégium diákja lett. Költő szeretett volna lenni, de álmai nem váltak valóra, ezért visszautazott Sárospatakra. Szűkös anyagi helyzetére való tekintettel rövidesen újra otthagyta Patakot és Sátoraljaújhelyre ment, hogy a vármegyénél másolással keresse meg kenyerét. Addigi tanulmányait édesapja támogatta, ő azonban 1787-ben elhunyt. Gergely hazatért, s Hetény (Chotín, Szlovákia) községben lett rektor, majd 1788-ban Martosra (Martovce, Szlovákia) került, ahol elfogadta a jegyzőséggel és segédmérnökséggel egybekötött rektori állást. 1790-ben aztán tanulmányai befejezése céljából visszatért Sárospatakra, de a fegyelmet mindössze fél esztendeig bírta, s még ebben az évben elfogadta a mezőszántói rektori állást. Itt írta meg élete első munkáját, a Természet könyve, avagy a természetből kimerített becses halhatatlanság című lélektani elmélkedéseket tartalmazó tankölteményét, amelyben a korszerű természettudományt népszerűsítette. 1793-ban elfogadta Nagykinizs község lelkészi állását, majd 1797 elején hazautazott Madarra, és lemondott csekély atyai örökségéről. Ezt követően bejárta a Dunántúl nagy részét, majd a Balatonfelvidéket, ahol hivatalokat vállalt. Lelkészi állást töltött be Nagyvázsonyban (1797–1801), Csóron (1801–1806), Litéren (1807–1811), majd ismét Csóron (1811–1813), Balatonhenyén (1813–1816), Kupon (1817–1833) és végül Pápaderecskén (1833–1846). Csóron vette feleségül Szászi Katalint (aki 1823-ban hunyt el), és házasságukból hét gyermek született. 51 év lelkészi szolgálat után, 1846-ban aztán nyugalomba vonult, s idős napjaira Albert fiához, Tiszatarjánba húzódott vissza kipihenni mozgalmas élete fáradalmait.
Édes Gergely a míveskedőknek (azaz műgondos költőknek) nevezett, majd Weöres Sándor nyomán mesterkedőkre módosított költői irányzat tagjai közé tartozott. Ennek alapítója, Gyöngyössy János tordai református lelkész volt, aki a magyar nyelv megújhodásának idején felfedezett egy nálunk még szokatlan verselési formát, a leoninust. Ez a forma eredetileg olyan disztichon volt, amelyben a hexameter közepe rímelt a sor végével, majd a pentameter közepe a maga sorának a végével. Ez a rímesen pattogó időmérték játékosan zenei hatást adott a versnek. Gyöngyössy János ontotta magából a leoninusokat. Az ő követője lett Édes Gergely. Munkásságát a komoly és a könnyed hangvétel egyaránt jellemezte. Nevezetesek voltak egy magánhangzóra épülő hexameterei, amelyek ugyanakkor nagyban segítették irodalmi nyelvünk hajlékonyabbá tételét. Legismertebb ilyen „alkotása” a görög szabadságharc idején született hexametere, az „Öt görög öt törököt dögönyöz örökös gyönyörök között…”. Az említetteken kívül írt még ódákat, epigrammákat, elégiákat, mulattatásra szánt verseket, azaz „danákat, iramatokat, keserveket, nyájaskodásokat”, valamint „eredeti oktató meséket”. Nem utolsósorban dalokat, mint például a Petri gulyást, amelyről sokáig azt hitték, hogy eredeti népdal.
Komolyabb lélegzetvételű munkái teológiai és természettudományos kérdésekkel foglalkoztak. Írt egy verses regényt is Szefir s Dalirózsa cím alatt, hexameteres formában. Fő művének mégis A halhatatlanság múzsája című kéziratban maradt alkotása tekinthető, amellyel a magyar „isteni comoediát” kívánta megteremteni. A nagy lélegzetű, tizenöt „zengedezetből” álló filozofikus költemény egy álom leírása, amelyben a földi halandó végigvezettetik a föld, a pokol és a menny világán. A költő ugyanekkor sokat fordított, műfordításai közül Anakreón, Theokritos és Horatius verseinek átültetései értékesek.
Mivel Édes Gergely esetében református lelkészről van szó, summázatként idézem Márkus Mihály, a Dunántúli Református Egyházkerület volt püspökének a költőre vonatkozó szavait: „[Édes Gergely] versei, műfordításai, „iramatai és danái”, „keservei és nyájaskodásai” az irodalmi mívesség nagyszerű mesteréről vallanak. A műveiből sugárzó, felszabadult, olykor tréfás derű örök időkre szólóan bizonyítja a régiek által jól ismert igazságot: nem az a döntő, hogy hol él az ember, hanem az, hogy mit csinál. (…) A késő puritánus iskolázottságú (…) költő–lelkipásztor így teremthetett máig maradandó értékeket.”
Összefoglalásomat az idézett gondolatok szellemében zárom, bízva az utókor tárgyilagos értékítéletében. Édes Gergely költői életművének teljes, filológiai igényű értékelése napjainkig még nem történt meg (hisz mintegy 113 000 sort számláló életműről van szó). Ennek ellenére a költő–lelkipásztor léte és tevékenysége mintegy kétszáz esztendeje ott él a magyar kulturális közéletben, sőt, ma már egyre inkább forrong, s mint hajdan ő maga jósolta volt: feltámadásra vár. E prófécia beteljesüléséhez, valamint ennek nyomán a szlovákiai magyar kultúrtörténeti hagyomány továbbéléséhez kívánt hozzájárulni – ez alkalommal az első dombormű létrehívásával és leleplezésével, de ezt megelőzően emléktáblák felavatásával (2004, 2005), valamint az Édes Gergely Emléknap elnevezésű programsorozat évenkénti ismételt megrendezésével (2009, 2010) – szülőhelye és a nevét 2005. június 18-tól viselő oktatási intézmény.
A fent ismertetett adatok és tények is azt bizonyítják, hogy Madar község szülöttének, „felújuláskori irodalmunk érdemes költőjének” (lásd a nagyvázsonyi emléktábla feliratát), Tiszatarján halottjának ott van megillető helye a XVIII. század második és a XIX. század első felének magyar művelődéstörténetében és irodalmában.
További fényképek a Fotóalbumunkban
Felvidék Ma, Cseh Gizella
