Ez nem is lenne baj! Sőt! Ettől igazán értékes a felvidéki magyarság, ha nézeteinkben, céljainkban, világlátásunkban, véleményünkben, tetteinkben sokfélék vagyunk. Csak valahol, valamiben igenis egy úton találkozzunk. Ami a miénk, melyet nem szabad eltéveszteni, mert nekünk a sors ezt adta útravalóul. S ezt nem szabad csak büntetésként felfogni, sőt, ebből ki lehet jönni értékhordozóként, erényeket is lehet kovácsolni.
Igaz, nem fotelben hátradőlve, várva a csodát, vagy önmutogatásként, divathóborként hirdetni magyarságunkat (s közben másként cselekedni), hanem értelmes élettel tenni mindannyiunkért, egymásért, mert:
a HAZA nem eladó, aprópénzre sem váltható!
Jutott mindez eszembe, hogy tallóztam, kérdezősködtem, hol mindenütt emlékeztek most például az aradi tizenháromra, azokra, akik értünk is adták életüket. De sorolhatnám nemzeti ünnepeink ily szomorú évfordulóit, szinte minden hónapra lebontva.
Mert nagyon sok helyen a magyar településeken nem ünnepet, még csak nem is fesztiválhangulatot (lehet éppen emiatt nincs, aki szervezze), vendégekkel teli megemlékezést kellett volna szervezni, hanem csak egy gyertyagyújtásra hívni hívőket, magyar képviselőket, Csemadokosok-tagokat, iskolásokat (lehet ezt megtették sok iskolában), hogy érezzük, ez a mi feladatunk, s nem is kevés. Éreztetni, hogy egy közösségért vagyunk felelősek, a múltból merítve erőt, s a jövőért tenni mindannyiunknak. Nem politikai összefogásra értem ezt, hanem egymásért, mindannyiunkért, a megmaradásunkért.
A közelmúltban hallottam egy értelmiségi fiataltól, hogy már nem elég csak koszorúzni, díszvendégként megjelenni. Ennél többet kell tenni az itt élő magyarságnak, tovább kellene lépnünk!
Teljes mértékben egyetértek vele, mert értem, miért mondta. Viszont tudnunk kell, kedves politikusok és jövő politikusai, hogy nem elég a nyájat a vályúhoz terelni, s elvárni, hogy egy úton menjen a vályúig. Mert a nyájnak előbb fel kell nőnie, s nagyon erősnek kell lennie, hogy kibírja a szögesdrótokat, melyek majd az útjába kerülnek.
Ehhez először azoknak, akik nevelik, táplálják, kell nagyon biztos alapon állniuk, hogy semmilyen vihar ne tépázza meg a bárányokból felnövő juhokat.
S hogy gondolataim vonatkoztassam az itt élő magyarságra: nagy részének nincs sem hite, sem nemzeti öntudata, sem nemzeti elkötelezettsége nemzettársai iránt – mert nem kapta meg. (S ez talán a mi generációnk bűne is). Szidhatjuk a körülményeket,
de hitünk, magyarságunk megélése mégis a szűk közösségből ered. Mindezek nélkül nincs hit a jelenben, de megmaradásunk sem a jövőben.
A minap az egyik kisiskolás, aki nagy izgalommal készült az aradi megemlékezésre, igaz, nem értette miről szól, de a szövege, s abból egy-két szó megragadta a fantáziáját, már valamit mondott neki: szavakat, jeleket. S este a nagymamiját kérte, „mama beszélj nekem az aradi vértanúkról”.
Hát igen, valahol itt és így kell kezdeni, s mire ez a gyerek felcseperedik, s kap elég jó tápanyagot, ő fogja tudni, bárhová megy, hogy mi az igazi összefogás, összetartozás. Majd, ha a nyájba kerül (ha még lesz nyáj) akkor tudja, merre visz az igaz út.
Amíg azonban a mieink között, amilyen hosszú az év, nincs megemlékezés, sem a szívekben, sem a fejekben – s nincs, aki megszervezze szlogennel mentjük magunkat –, addig nem értjük, miről szól ez az összekuszált hazai politikánk. Addig nem értjük azt sem, hogy HAZA csak egy van, s az nem eladó, apró pénzre sem váltható.
