– mondja Kosztolányi. Nem bot és papír, hanem nemzetünk jelképe – figyelmeztet az a két kis hurkapálcára erősített papírzászlócska, amit az október 22-i fáklyásmenetből hoztam haza.
A menetből, amelynek megszervezésével a Rákóczi Szövetség évtizedek óta felidézi – az élet törvényei szerint sajnos egyre fogyatkozó hajdani résztvevőkben – azt az első, a filmhíradókból jól ismert Duna-parti összefogódzó felvonulást, az újabb nemzedékeknek pedig megpróbálja átadni a 63 évvel ezelőtti történelmi pillanat élményét.
Az idei megemlékezés különösen jól sikerült: minden korábbinál több külhoni fiatalnak biztosította a Rákóczi Szövetség az itthoni ünnepségen való részvételt, s miközben a Műegyetem aulájában még zajlott a koszorúzás, kint az 1956-os forradalmi Budapestet idéző teherautók körül már osztogatták a fáklyákat és a kis papírzászlókat a fiatalok, közben szelfiztek, videóztak, örültek a késő nyári melegnek, egymásnak, és legfőképpen: az életnek.
Mire az egyetem épületéből kijött a zömében idős ünneplő közönség, a hatalmas tér már megtelt több ezer fiatallal, s indulhatott zászlócskáikkal, lobogó fáklyáikkal a szinte végtelennek tűnő menet. Aki még a 90-es években ezt az egész ünnepséget és a Gloria Victis történelmi vetélkedőt kigondolta: dr. Halzl József, a Rákóczi Szövetség tiszteletbeli elnöke néhány hajdani műegyetemista társával együtt a lépcsőről nézte indulásukat. Utóda, Csáky Csongor elnök még egy-két szervezővel beszélt, aztán ő is ment a fiatalokkal.
Kis társaságom egyik tagja nehezen kapott levegőt a sűrű fáklyafüstben, ezért kissé hátramaradva a menet végén baktattunk, néhány idős, a képernyőkről ismert egyetemi tanárhoz hasonlóan. Tanulságos volt, mert ahogy haladtunk előre, úgy szaporodtak lábunk előtt az elejtett(?), eldobott(?) papírzászlók. Egyik oldalukon a Rákóczi Szövetség neve, emblémája és a felirat: Gloria Victis 1956. 2019. október 21-23. A másik oldalon az a három szín, amely a világ bármely pontján eszünkbe juttatja: hová tartozunk.
Hevertek a kis zászlók, fiatal lábak tapostak rajtuk gondtalanul és gondatlanul, s mi, idősek hajolgattunk és szedegettük őket, mert képek villantak fel bennünk a történelemből és a közelmúltból, sőt, napjainkból is: hány idegen és ellenséges erő tépte, miféle gyűlölet mozgatta a csizmát, amely zászlainkat, nemzeti jelképeinket taposta! Legalább magunk ne tegyük felületességből, figyelmetlenségből sem!
Ezt otthon kell megtanítani a fiataloknak, a családban meg az iskolában, ahogyan valaha tanultuk, hogy a kenyeret – akár Krisztus testét, akár a nagybetűs Életet tiszteljük benne – nem dobjuk a szemétbe.
Ezzel együtt is szép volt az idei Gloria Victis, mint ahogyan szépek, változatosak voltak azok a külhoni, sőt, tengeren túli ünnepségek is, amelyekről leginkább a tévék riportjaiból értesültünk.
Jövőre pedig gondoskodni kell – ahogyan most a fáklyák biztonságos eloltását szolgáló edényekről – olyan gyűjtőkről is, ahová a zászlócskákat el lehet helyezni. Mert nem bot és papír…
