Három évvel ezelőtt találkoztam a párkányi Balla Ritával egy kiállítás apropóján, s akkor megszólaltattam őt egy riportban, mint a hazai magyar művészvilág pártolóját.
Most újra összehozott a sors vele, s bizonyára nem véletlenül. Sok mondandója van jelenről, jövőről. Akkor még a világról, Európáról beszélgettünk, mert éppen Londonban dolgozott. Azóta nagyot fordult a világ, Európa is változóban van. S hogy ez mennyiben érinti a művészetet, s merre tart a hazai képzőművészet, erről faggattam az ifjú tehetséget.
Mi történt három évvel ezelőtti találkozásunk óta, amikor tele voltál tervekkel, elképzelésekkel, nemcsak magánemberként, de főleg a hazai magyar képzőművészet jövőjét tekintve?
A legnagyobb különbség a mostani és a három évvel ezelőtti énem között, hogy több lett a szakmai ellenlábasom és rosszakaróm. Mindez itt, a Felvidéken. Az elmúlt 3 évben volt egy inaktívabb időszakom a művészeti életben, mikor más munkák vonták el a figyelmemet, ennek ellenére kiállítás megnyitásával kapcsolatos felkéréseim folyamatosan voltak.
Most a járvány ellenére aktív időszakot élek, épp most zárult a komáromi Limes Galériában a Hányan még? című kiállításom, mely a jelenünkre, aktuális társadalmi problémára reflektáló tárlat volt, az idei népszámlálás ihlette.
Fontos volt számomra, hogy ezt megrendezhettem, egyrészt a témája miatt, másrészt a MAMSZE válogatott művészeivel dolgozhattam együtt. Az installáció formabontó volt, de azoktól, akik ma számítanak a szakmában, pozitív visszajelzéseket kaptam. De ez már lezárult, és készülök is a következő, egri tárlatra, hogy Magyarországon is bemutassunk egy válogatott anyagot a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületével. A megnyitó szeptember 4-én lesz.
Mik a terveid felvidéki viszonylatban?
Nagyon sok a kiaknázatlan lehetőség. Számtalan olyan művészeti megmozdulás és program hiányzik a palettáról, ami például Magyarországon már jól működik, de itt nincs, viszont tudom, hogy nálunk is működőképes lehetne. Viszont megtanultam, hogy itt lassabban működnek a dolgok. Bele is kellett szoknom ebbe az évek során, itt ritka az, hogy ma megálmodom, holnap már valósítom… Viszont az ötletek sorakoznak a fejemben és azt gondolom, egyre több a szakmai partnerem hozzá.
Kevésbé köztudott, hogy a Limes Galéria szorosan kötődik a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületéhez, aminek én is tagja vagyok. Az egyesület és általa én is, mint kurátor egyre aktívabban veszek részt a galéria életében, és jövőre több változást tervezünk a kiállítások és az infrastruktúra kapcsán is. De erről majd akkor beszélnék, ha már aktuális lesz.
Továbbra is fontos számomra, hogy legyenek olyan témájú tárlatok, melyeket én álmodtam meg és nem felkérésre valósítom meg őket. Valójában itt tudok igazán kibontakozni, én hozom a témát, én csoportosítom köré a művészeket és az installációról is én döntök, azaz arról, hogy mi hová kerüljön a kiállítótérben.
Milyen az ifjabb generáció hozzáállása az elődök örökségének megőrzéséhez a hazai magyar képzőművészet világában?
Nem szabad elfelejteni, hogy mi is ugyanazért a célért harcolunk (hogy majd legyen örökségünk), csak az eszköztárunk más, amiből építkezünk. Az, hogy mi ifjabbak, milyen módon próbálunk értékmentést végezni, helyenként feszültségeket szül a fiatalabb és idősebb generáció között. Ez valahol egy természetes folyamat, hiszen nem kell a művészetig menni, mindenki tudna a saját szférájából vagy épp életéből példát említeni a generációs szakadék keltette konfliktusokra. Bajnak azt tartom, mikor az idősebb nem hagyja kibontakozni a fiatalabbat, holott ő már elért mindent ebben az életben, amit lehetett.
A tudását, a kapcsolatait, az elismeréseit senki nem tudja tőle elvenni, jöhet akárhány fiatal, bármekkora tehetséggel megáldva. De hála Istennek, vannak pozitív ellenpéldák is, akik bíznak bennem/ bennünk és örömmel veszik, hogy aktívan tesszük a dolgunkat.
Van-e „otthonotok”, pártolóitok, pénzbeli forrásotok – ami nélkül nem megy – hogy folytassátok az értékmegőrzést?
Ez egy nagyon fontos kérdés, azt nem állíthatom, hogy egyáltalán nincs anyagi forrása az egyesületnek, de kevés. Egy komolyabb intézmény működtetéséhez alkalmazottakkal, ami hiánypótló lenne a Felvidéken, nincs elég anyagi forrásunk jelenleg, nem tudunk adatbázist fenntartani, hogy dokumentáljuk a munkákat. Az emberek passzívabbak, lassabban hoznak változásokat szorgalmazó döntéseket, és az új is nehezebben kap teret.
Számtalan olyan hely van – Helemba, Muzsla, Béla, hogy csak a környékemet említsem –, ahol időszerű lenne vagy egy állandó kiállítótér (turisztikai szempontból is), vagy egy pop-up minigaléria, vagyis pusztán egy kirakatgaléria létrehozása, egy-egy művel, ahová be sem kell menni, kívülről tekinthetik meg a járókelők a helyi művészek munkáit.
Ebből aztán lehet sorozatot kialakítani, az embereknek a kis településeken is munkát adni, mert ha a galéria kicsi is, valakinek meg kell szervezni az életét… És így tovább, az egyik lépés generálja a másikat.
Balla Rita az a tettre kész, tehetséges fiatal kurátor, művészetmenedzser, művészeti konzultáns, akit nem ijesztett meg egy komoly járvány sem. Tervez, szervez, a zárlat alatt fejben készültek a tervei, s ahogy mozdulhatott, értékeket teremtett fiatal, hasonló gondolkozású művészekkel, alkotókkal, mindig meghallgatva a tapasztalt, segítőkész kollégákat is.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)