Töprengve figyelem, mit tesz velünk a két éve tartó világjárvány. Országos méretben a társadalom kettéoszlott, a sokan még mindig nem hisznek a vakcinák védőhatásában, abban, hogy megfertőződés esetén könnyebb lefolyású lesz a betegségünk, s talán megússzuk.
Valami nagyon elromlott a világban, de kisközösségeinkben is. A reménytelenül hosszabbodó járványidő pedig haragot, agresszivitást ébreszt bennünk. A világfalu beköltözött a lakásunkba, okos eszközeinken keresztül a zsebeinkbe, egy perc csendet, nyugalmat sem akar adni nekünk, folyamatosan lázít. Mi, emberek meg lázadunk; nézzük a képsorokat, a tömegeket, a minden és mindenki ellen tüntetőket, s kérdezzük, mi miért nem állunk ki, hogy végre valaki már adja vissza a megszokott, régi életünket, nyugalmunkat, hogy azt csinálhassuk, amit akarunk, magunkkal törődhessünk, mert hogy jövünk mi ahhoz, hogy folyton másokra is tekintettel legyünk, akkor hová lett a nagy szabadságunk… Közben a bajaink, a problémáink is szaporodnak.
Nekünk, a falvak, kisebb-nagyobb városok vezetőinek is két éve tartó plusz feladatokat adott a koronavírus-járvány. Karanténidőben is dolgoznunk kell; tömegrendezvények sorát (általános tesztelés, tömeges oltás) megszervezni – sok megelőlegezett költséggel –, miközben a közösségi szórakoztató rendezvények, melyek oldhatnák a sok zárlat, bezártság és elmagányosodás okozta feszültséget az emberekben, tilosak.
Még a vasárnapi – már régóta nem is annyira tömeges – szentmisék, istentiszteletek közös imái, éneklései sem oldhatják a feszültséget bennünk, pedig de jó is lenne!
Faluhelyen tisztábban átlátjuk, hogy a járványnál is inkább rombolja közösségeinket a közösség megélésének hiánya. Minden rendezvény, minden szokásos összejövetel, különösen jeles napjaink együttes ünneplésének elmaradása fokozza a gyülemlő feszültséget, amely időről időre még a korábban szelíd és békés polgártársainkból is kitör. Mert ki kell törnie. És mert az ünnepvárásokat, a reményekkel és szívekben növekvő szeretettel töltött napokat is elfertőzi a járvány, az értelmetlen dühkitörések, torzsalkodások, viták-veszekedések is megszaporodnak, egymás ellen fordítanak embereket, szétszaggatják lassan a közösségeinket.
Közösséget építeni, fenntartani és egyben tartani online, világhálón nem lehet. Helyi tévéken, hangosbeszélőkön, faliújságokon keresztül sem. Van, amit csak megélni lehet, s csak akkor működik, ha megélhetjük. Az adventi gyertyagyújtásokat, a betlehemezést, a karácsonyi vásárokat, az idősek csoportos köszöntését, önkéntes munkát végző szervezeteink tagjainak köszönetet mondó megvendégelését leginkább ezért találtuk ki.
Elvégre: emberi melegséget, közelséget, egy kis figyelmet érezni és éreztetni legalább olyan fontos lételeme az embernek, mint a fizikai lét fenntartásának szükségleteivel bírni.
Világjárvány idején különösen fontos lenne a lelkek építése, hiszen nincs is talán település az országban, ahol ne okozott volna emberi veszteséget. Az együttérző szeretetünknek is hangot, formát kellene adni. S annyi mindennek még, hogy ne atomizálódjanak tovább a helyi közösségeink.
Tilalomfák között ez lehetetlen küldetésnek tűnik. De talán a régiek tudása, feledésbe merülni készülő népszokásaink némelyike karácsonyeste segíthetne oldani elszigeteltségünket. Hogy ne a vírusról szóljon az ünnepünk.
(Őry Péter/Felvidék.ma)
