Háborús időben, 1943. december 25-én hangzott el az alábbi igehirdetés, de olvasása közben néha úgy érezhetjük, akár most, a jelenben is íródhattak e sorok. De kétségkívül a jelennek (is) szólnak…
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”
(Lukács 2,14)
Sokszor éreztem már, hogy van valami különös varázsa karácsonyi énekeinknek: átmelegedik tőle a szívünk. Önkéntelenül is megérezzük talán, hogy a karácsony és az énekszó olyan jól összeillenek egymással! A földre szállt angyalok énekelték valamikor ezeket a gyönyörű karácsonyi énekeket. Amaz első karácsony angyali énekszóval kezdődött ott, a betlehemi csillagfényes éjszakán. Azóta karácsonyról karácsonyra, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra hangzik tovább az angyali ének, s így visszhangzik most a mi lelkünkben és a mi ajkunkról is tovább: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” Ebben azután benne is van az Isten egész karácsonyi üzenete! Próbáljuk most ne csak énekelni, hanem meg is hallani ezt az üzenetet!
Ma talán semmi után nem vágyódik úgy a sok háborúskodásba belefáradt lélek, mint a béke után! Százezrek imádkoznak ma a békességet hirdető karácsonyi evangélium valóra válásáért.
Sokszor belopódzik lelkünkbe a kételkedés, hogy vajon igaz-e, amit a karácsonyi angyalok hirdettek, vagy a keresztyénség is csak egy a sok sikertelen kísérlet között, amely rendezni akarja az emberi együttélés viszonyát? Nos, Testvéreim, igaz, hogy békességet hirdetnek az angyalok a földön az embereknek, de van az éneküknek egy másik része, amire sohasem szoktunk annyira fölfigyelni, mint a békére: az, hogy „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”. Mivel ezt a kettőt együtt, szinte egy lélegzetvételre mondják, ebből az látszik, hogy a kettőnek köze van egymáshoz, mégpedig olyan sorrendben, ahogyan ők mondják – tehát először dicsőség az Istennek, és csak azután békesség az embereknek.
Nem ott van-e a hiba, hogy mi a sorrendet meg szoktuk fordítani: a béke után áhítozunk, s ha nem jön el, kételkedünk az egész isteni háztartásban, az Istennek megadandó dicsőségről pedig elfeledkezünk?!
Egyik alapvető nagy emberi gyarlóságunkra veti rá a fényt ez az angyali üzenet. Magamon is, de másokkal való komoly lelki beszélgetés közben is tapasztaltam már, hogy hajlandók volnánk az evangélium következményeit elnyerni – az evangélium nélkül. Vagy más szóval: mindazt, amit Jézus Krisztus az Ő követőinek ígér: békességet, biztonságot, gondviselést és az Ő sok gazdag áldását szeretnénk birtokolni – Jézus Krisztus nélkül. Még egyszerűbben:
békességet, biztonságot és Isten országának sok más kincsét akarjuk – megtérés nélkül.
Olyanforma dolog ez, Testvéreim, mint amikor valaki érdekházasságot köt szeretet és szerelem nélkül. Amikor csak a vagyonára áhítozik valaki a házastársának, nem pedig a vele való lelki közösségre. Az ilyen emberek tele vannak keserű panasszal, hogy ők mennyit imádkoztak, vagy mennyit adakoztak, vagy mennyire iparkodtak jót cselekedni, és íme, az életük mégis benne van ebben vagy abban a nyomorúságban, amit az Isten nem akar megoldani. Egyszer valaki éppen ilyen panasszal jött hozzám. Elmondotta, hogy egy idő óta felborult a lelki egyensúlya, ami annál is nagyobb baj, mivel otthon sincs békesség a családban. Próbálta már kérni is az Istent, hogy segítsen a bajukon, de imádkozni sem tud már olyan teljes hittel, mint régen. Akkor sokat fáradoztam, hogy segítsek neki megoldani élete nehéz kérdéseit. Most mást tennék. Megpróbálnám kézen fogni és odavezetni az Úr elé, letérdelni vele, és abban segítenék neki, hogy alázkodjék meg újra az Isten előtt, adja át – ne a problémáit, hanem az életét újra Krisztusnak! Mert ez az első igazi baja: az Istentől való elszakadás, és csak a következménye már ennek a sok megoldatlan nehézség az életben.
A betlehemi angyalok megtanítanak bennünket a sorrendre: előbb dicsőséget adni Istennek – azután remélheted a békességet. Istent nem lehet kihasználni.
Az Ő áldására, segítségére az számíthat, aki dicsőséget adott neki. Jézus azt mondja a Hegyi beszédben, hogy ne aggodalmaskodjunk semmi felől, se a ruházat, se az élelem, se az élet egyéb gondja ne bántson bennünket, mert mindezekről gondoskodik nekünk a mi mennyei Atyánk. De ehhez az ígérethez rögtön hozzáfűzi: keressétek először az Istennek országát és annak igazságát, és majd ezek azután mind megadatnak néktek, mintegy ráadásként, következményként. Itt is a sorrendet hangsúlyozza az Úr. (v.ö. Mt 6,33)
Pál apostolon át is gyakran hangsúlyozza ezt az Úr, pl.: „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?” (Róm 8,32) Itt is a „minden”, amit az emberek szívesen elfogadnának Istentől, már csak következménye annak, amin a hangsúly van, hogy Isten az Ő tulajdon Fiát adta. Vele együtt ad mindent – tehát annak, aki Jézust már elfogadta! Hát ez az, amit az angyalok éneke kifejez, hogy a békességnek a dicsőség-adás az előfeltétele. Mit jelent hát dicsőséget adni?
Valaki előtt egyszer nagyon megvilágosodott ez az igazság, és nagy örömmel így kiáltott fel: Egész életemben azon kínlódtam, hogy mit higgyek, s most látom, hogy nem egy valamiről, hanem egy valakiről van szó, akiben bíznom kell!
A karácsony azt jelenti, hogy Isten az Ő élő, valóságos isteni személyét látható és tapintható formában, földi emberi alakban belehelyezte a történelembe. Ezzel azt akarta, hogy a mi hitünk ne elvont tantételek megismerése legyen, hanem az Istennek ma is élő, valóságos személyéhez kapcsolódjék hozzá, tehát hogy a hitünk élő hit legyen!
Dicsőséget adni Istennek azt jelenti: hiszem, tudom, hogy nem azért nyílt meg az ég, nem azért lett az Ige testté, nem azért alázkodott meg az Isten Fia a mennyből az istállószalmára, hogy legyen alkalmam hajasbabát és ólomkatonát venni a gyermekemnek – hanem sokkal halálosabb, komolyabb valóságról van itt szó: az én bűnös életem megváltásáról!
Nem azon kell töprengeni, hogy miként történhetett ez meg, hanem inkább azon ámulni: hogy lehet az, hogy engem ennyire szeret az Isten?! Dicsőséget adni Istennek azt jelenti, hogy valami mély, bensőséges, felülről jövő megbizonyosodással meglátni abban a kis újszülöttben az Isten Fiát.
Ne csak a „kis Jézust” lássad ott, a kedves gyermeket, akihez sok érzelmes gyermek-emléked fűződik – ezzel sérti meg sok ember az Ő dicsőségét legjobban! – hanem a világ Megváltóját, a Te Megváltódat.
Abban, hogy Isten Jézust elküldötte a világba, Isten kimondotta az utolsó szót. Többet és mást most már üdvösségedre nézve nem mond és nem tesz.
Fogadd el az üdvösségre jutásnak azt a módját, amit az Isten választott és készített Jézus Krisztusban! Istennek úgy adod meg a legnagyobb dicsőséget, ha örömmel fogadod, akit Ő ad – nem amit, hanem Akit Ő ad: Jézus Krisztust.
Amikor először jött a világra, nem volt helye másutt, csak egy istállóban. Te a lelkedben, a szívedben, az életedben melyik helyet tartod fönn a számára? Sőt nem is csak az a kérdés, hogy van-e hely nálad Jézus számára, hanem az, hogy Övé-e a főhely, Övé-e minden hely? Ő-e az életed középpontja, aki irányít mindent, és akire nézve irányul minden az életedben?!
Akkor dicsőíted az Istent, ha meghódolsz Krisztus előtt, és ezt a meghódolást nem is annyira a szavaiddal, hanem a cselekedeteiddel, az életeddel tudtára adod a világnak is.
Erről van tehát szó, amikor az angyalok így énekelnek: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”! De hát, amikor az emberek éppen ezt a dicsőséget nem tudják és nem akarják megadni az Istennek, amikor mindnyájunkban az az ősi ösztön a legnagyobb lendítő erő, hogy dicsőség nekem – akkor ne csodáljuk, ha az angyali ének másik fele, a békességről szóló része kétezer év óta még mindig csak vágyálma az emberiségnek! Ne cseréljük föl a sorrendet! Ebből azonban az is következik, hogy Krisztussal együtt a békesség is eljött és megvalósult a földön az emberek között. A földön békesség? – hívő emberek is hitetlenkedve csóválják rá a fejüket. Igen, itt van a legfájdalmasabb csalódásunk, és itt van a bennünk való csalódása is az embereknek.
Lehet-e még egyáltalán béke a földön?! Hiszen már tapasztalatból tudjuk, láttuk, hogy valóban úgy van, ahogyan egy szellemes mondás kifejezi: minden háború készülődés a békére, és minden béke készülődés a háborúra!
Nem tévedtek hát mégis a karácsonyi angyalok? – Bizony nem! – Emlékezzünk csak vissza arra az első karácsonyestére: Akkor is csak a szent családnak és a körülötte valóknak volt békessége. Kint a világban akkor is nagy volt a csatazaj, a fölfordulás. A hatalmas római birodalom hódító katonáinak léptei alatt döngött a föld mindenfelé. Azon a földön, ahol az angyalok énekeltek, még egy kegyetlen, gőgös, hatalmára féltékeny alkirály is uralkodott, Heródes, aki az apró gyermekek között azt a nevezetes vérfürdőt rendezte! Mégis, ilyen viharos történelmi helyzetben is, megvolt az igazi békesség: a betlehemi jászolban. Akik Jézust várták, akik messze földről Hozzá mentek, akik Előtte hódoltak: azoknak megvolt a békességük!
Jézus azt mondotta egyszer: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) A világ úgy képzeli a békességet, hogy békés, nyugodt körülmények között megnyugszik, lecsendesedik a lélek is. A hamis Krisztusoknak az ábrándja ez, akik mindig kívülről próbálnak befelé menni, a külső világot akarják átépíteni, hogy a lélek mássá legyen! Krisztus munkája belülről indul kifelé! Krisztus kibékíti a lelkedet az Istennel, és így megbékélten, nagy, boldog békességgel a szívedben küld bele a forrongó világba, hogy árasszad szét magadból ezt a békességet!
Van-e ilyen békességed? Békétlen világban élő Testvérem, ismered-e, befogadtad-e azt, aki ma is, benned is tud békességet teremteni?! – Krisztus hozza a békességet számodra is! De ez megfordítva is igaz:
Krisztus nélkül nincs békesség, sem benned, sem a világban! Lehet esetleg fegyverszünet, lehet egyik vagy másik harci fél eltiprása, lehet végkimerülés, lehet csömör, de békesség nem!
Az igazi békének az Istennel megbékélt emberek lelkéből kell szétáradnia a világon! Így lehetsz te is részes abban, hogy béke legyen a földön! Hiszen ezt a háborút is mindnyájan okoztuk. Aki csak egyszer bántotta a másikat igazságtalanul, aki csak egyszer okozott szenvedést, akinek egyszer volt gyűlölködő szó az ajkán: az mind részt vett az óriási hadi készülődésben. A háború olyan nagy, közös meder, amelyben mindnyájunk bűne zúdul végig, mint egy megáradt pusztító áradat! Ugyanúgy, ahogyan a háború ember-milliók bűnéből tevődik össze: a béke is megbékélt emberek lelkéből vetítődne ki a világba!
Fogadd be Krisztust, engedd, hogy megbékéltessen az Istennel – és ez azt jelenti, hogy minden tőled telhetőt megtettél az igazi békének a földön való megvalósulásáért!
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség a jóakarat embereinek!”
A betlehemi angyaloknak ez a drága karácsonyi öröméneke ne maradjon csak egy szép, áhítatos ünnepi dicséret, amit jólesik ilyenkor nekünk is együtt énekelnünk az angyalokkal, hanem legyen a számunkra – éppen ma, 1943 karácsonyán – ígéret, jövendőmondás, program, az új idők nyitánya, s fogjunk hozzá még ma mindnyájan a megvalósításhoz!
Ámen.
Joó Sándor, 1943. december 25. (Karácsony első napján)
