Ünnepekkor, kiváltképpen karácsonykor, amiről bizonyára minden embernek a legtöbb gyermekkori emléke él, különös téridői utazásba visz az emlékezés karusszelje, körhintája és óriáskereke. Visszarévedezünk a fenyőillattól megfosztott műfenyők s a műgyertyák fényében a hajdanvolt illatokra, az elcseppenő gyertyaviasz forró, majd kemény tapintására, énekekre és a családi asztalt körüllengő hangulatokra.
Minden évben szíven üt Ady horizontális és vertikális nagy vágyakozása szilágysági kicsi falujába: „Ott engem szánnak, szeretnek,/Engem az én falum vár”. És ennek ellenpontozásaként, a vertikális visszatérés mindig járható útja: „Óhajtozom el a Magasságba,/Nagy a csúfság idelenn”. Ennek az emlékező és Istenhez vágyódó karácsonyozásnak idén magam is részese vagyok, s hívom Olvasóimat is a téridői korlátokon messze túlívelő különös barangolásra.
A pap-költő Tompa Mihály hanvai honában
Sok évvel ezelőtt egy Hanván tartott egyházi ülésre tartva, magam is nagyon átéreztem Tompa Mihály (1817–1868) tiszteletes uram, feljebbvaló nemzedékbeli lelkésztársamnak a gömöri táj szelíd szépségei által megragadott lelkiállapotát: „Hol a szép Gömör halmos képet ölt”, a kies Turócz partján fekvő Bején áthaladva. Majd Hanva felé véve az irányt, a Sajó jobb partján érkeztem a parókiára, ahol a felvidéki táj szépségeit gyakran megéneklő költő 16 éven át lelkészkedett. Ahogy sétálgattam az emlékműves hanvai kertben, ahol két kisfiát eltemette Tompa, s élete végéig nyílt lelki sebként hordozta a veszteséget, furcsa mód az jutott eszembe, hogy a csucsai presbiter-költőfejedelem, Ady még szilajabb vidéken járatta tekintetét: Királyhágó és Csucsa csúcsai lélekreptető magaslatain. S mégis. Mégis mindketten korán, Ady 42 évesen, Tompa 51 évesen, többszörös életet megélve, távoztak el. Ilyen lenne a magyar fa sorsa?
Adyhoz viszonyítva Tompa kevés karácsonyi verset írt. Erdély szülötte tíznél is többet, Tompa kettőt. Karácsonyozásának hangulatait, gondolati és bibliai töltését verseinél jobban adják vissza igehirdetései. A korabeli hölgyeknek kiadott Olajág imakötetben és az Egyházi beszédek (1859) c. gyűjteményes kötetben. Ezek bemutatják azt az embert, aki Arany Jánoshoz így írt: „Bibliámnak és lantomnak élek”. 1845-ben írt Karácsonykor című versében, amit bejei korszakában alkotott: „A megváltó ma született…/Betölt az évek teljessége…”, s rögtön elszorul a szíve, midőn az árva népre és a rabokra gondol. „Legyen szabadság a raboknak!”-jellegű verssorai sötét felhőket gyűjtenek élete fölé.
A népsors iránt fogékony, jobbító szándékú pap-költőnek élete végéig meggyűlik emiatt a baja. 1863-ban, öt évvel halála előtt írt, csupa együttérzést árasztó Karácsony estéjén című, Hanván fogant rímeiben szeretett feleségét, az érte önmagát annyira emésztő hű támaszát, Soldos Emíliát kérleli: „Nem hallod-e? Kopogtat valaki…/Told hátra, édes anyjok, a reteszt!/Setét van künn, s erősen fú, esik…/Ereszd be a szegény utast, ereszd!/Boldogtalan, kinek ma útja van”. A befogadó együttérzés hitvallása ez a vers. A parókia ajtaja és a lelkész szíve is kitárul a szegény ifjú, a szegények felé: „Tied köztünk az asztalnál a hely,/Szerény tálunk mellett bor és kalács,/Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj!”. A megosztott öröm kétszeres, a megosztott nyomor feleannyi. A vándorban is elvesztett két fiát látja viszont az apa és a költő. Karácsonyi fájdalom lengi át a verset. Saját betegségei, élete társának, a jó papnénak törékenysége, a kiállt egyházi és hivatali támadások megtörték fizikumát. De a lelkét nem. A kor egyik jeles írója, Szász Károly református püspök így jellemezte:
„Fényesebb és meglepőbb szónokot eleget hallottam, de lelkeket jobban kielégítő papot tán egyet sem. Gondolatai lánczolatát az élet s az emberi szív mély ismeretéből, a kereszténység és az élet magas felfogásából meríti”. Ezt bizonyítja karácsonyi gondolatmenete: „Keresztyén hallgatóim! Mégis dicsőséges hely az a bethlehemi jászol! A szegénység s elhagyatottság, mellyek abban Jézust környezték, messzirevágó bölcs czélokat mutatnak! Isten, nem az emberi gyarló felfogás szerént jár útain! A világ nélkül annak üdvére. Hallottuk az angyal szavát, láttuk a fényes csillagot… megösmérkedtiink a bölcsekkel s pásztorokkal, kik először jutottak a világboldogító esemény tudásához. Álltunk az egyszerű jászol mellett, mellybe Isten az ö Szent Fiát bölcs czéljai szerént fekteté: most hát nincs egyéb hátra: mint soha el nem feledni a mit hallottunk és láttunk. Ne vegyük le szemeinket a meglátott csillagról, míg e földön élünk, az üdvesség ama fényes hajnalcsillagáról Jézusról! ö és tudománya legyenek éltünk vezérei. E csillag fényénél üljük meg e szent napokat, ennek világa derengjen lelkűnkben. Ámen”.
A presbiter-költő Ady csucsai otthonában
Az 1970-es évek közepe óta számos alkalommal látogattam meg erdélyi rokonaimat, ismerőseimet, barátaimat. Minden alkalommal kis zarándokútra álltam meg a Sebes-Körös partján fekvő Csucsa Ady-emlékeket őrző kis fehér házánál, ahol a költő az első világháború alatt lakott. A Boncza-kastély emelkedik mellette, amelyben élete végén szerelmével, Csinszkával, Boncza Bertával lakott 1915 és 1917 között. A helyi református egyházközségnek 108 tagja volt, s ott megválasztották presbiternek. (Ma már nincs helybeli egyháztagja a gyülekezetnek!).
Ady neve háromszor fordul elő a presbiteri jegyzőkönyvekben. Az is szerepel a feljegyzésekben, hogy Ady 500 koronát adományozott az eklézsiának, amit „a közgyűlés hálás szeretettel” vett át. Tíz korábbi karácsonyi verséről szép elemzést írt felkérésemre a Presbiter (1994. december) című lapban dr. Papp Vilmos tudós, lelkipásztor. Ady karácsonyi verseit a biblikusság és a Krisztus-központúság jellemzi. Erdély korabeli legendás református író-püspökét, Makkai Sándort idézve „a magyar irodalomtörténetnek két igazán vallásos költője volt, Balassi Bálint és Ady Endre”. Ma azt mondanánk, nosztalgiázott Ady, amikor visszavágyott szülőfaluja gyermekkori élményeihez? Ennél sokkal többről regélnek a versek! Istenhez vágyódott, a gyermekkori élmények tiszta útján: „Én most karácsonyra megyek,/Régi, vén, falusi gyerek./De lelkem hó alatt”. Tisztaság, bűnterhek alóli kitisztulás a vágya. A megkönnyebbülés. Már csucsai idejében fogant a Virágos karácsonyi ének (1918), melyben óhajtozik a Magasságba, mert „nagy a csúfság idelenn”.
Az emlékeiben még kisfiú Ady így fogalmaz: „Szeretném az Istent/Nagyosan dicsérni,/De én még kisfiú vagyok,/Csak most kezdek élni”. Kinek ne visszhangzana lelkében az emlékidéző sorok nyomán saját egykori karácsonyi álomvilága? Az emlékvilág mindenkiben vár egy kis hazatérésre. És minden emlék fölött: Istenhez térésre. Csendre. „Bántja lelkem a nagy város/Durva zaja./ De jó volna ünnepelni/Odahaza”. A megtapasztalt közösségben, a templomos illatú gyülekezetben, Isten-közelben.
A „de jó volna” vágya járja át ünnepi óráinkat: Isten-fohász térjen be a lelkünkbe. Megnyugvás, emlékezés és felejtés, a kibékülés erős vágya Istennel és embertárssal, az Isten előtt gyermekké válás vágya, bármennyire is felnőttek vagyunk. Ilyen órákat ajándékozzon nekünk Hanva és Csucsa két karácsonyos református költője, Tompa Mihály és Ady Endre.
(Dr. Békefy Lajos)
