Térjünk azonban vissza gondolatmenetünkhöz: hogy kezeltük mi, magyarok a kérdést a 20. század folyamán? Milyen hibákat követtünk el – és főleg merre lehetnek manapság a kitörés irányai? Kívülről nézve bennünk, magyarokban van egy érdekes – és szerintem értékes – tulajdonság, amely az egyik oldalról nézve nagyon méltánylandó, ám más koordinátákból szemlélve a dolgot ez a tulajdonság az átlagosnál sebezhetőbbé tesz bennünket. Bizonyos helyzetekben túlontúl úriember módra viselkedünk, túl nyílt sisakkal harcolunk. Van úgy, hogy ez már az ön- és közveszélyesség határait súrolja. A fő probléma abban van, hogy az ilyen nagyvonalúságra a válasz legtöbbször nem nagyvonalúság a partnerek részéről, hanem az ő érdekeik cinikus felsrófolása. A legjobb példa eme úriember-viselkedés illusztrálására Teleki Pál viselkedése 1921-ben, amikor IV. Károly visszatérési kísérlete után lemondott miniszterelnöki posztjáról, továbbá híres munkája, a Carte rouge, avagy a Vörös térkép, amely a népszámlálás eredményei alapján lett volna hivatott arra, hogy alapjául szolgáljon a politikai határok igazságosabb megvonásához – s legvégül halála 1941. április 3-án, a jugoszláv-magyar örök barátsági szerződés megszegése után. Ez a gondolkodásvonal néha egész a kabaré szintig fokozódik – lásd azt a történetkét, amely szerint Horthy legbelsőbb köreiben tényleg felmerült egy olyan lehetőség mérlegelése a húszas években, hogy a Csallóköz hovatartozását döntse el egy Horthy-Masaryk bajvívás.
Ennek a hozzáállásnak egyik ellenpólusa lehet Edvard Beneš munkássága. Pár évvel ezelőtt a volt cseh(szlovák) külügyminiszternek és köztársasági elnöknek Prágában szobrot emeltek, s azt juszt is az akkor regnáló köztársasági elnök, Václav Klaus avatta fel. Akkor az egyik, hosszabb ideje Prágában szolgáló magyar újságíró, magyar fejjel gondolkodva, cseh kollégái előtt megjegyezte, hogy talán mégsem helyes egy ilyen ellentmondásos személyiségnek szobrot emelni. Utalt arra, hogy az egyik legnevesebb cseh történész, Karel Kaplan nevezete Benešt a cseh történelem legnagyobb törpéjének, s érzékeltette azt a véleményt is – amely egyre erősödik az ifjabb cseh történész társadalomban, s amit Karel Schwarzenberg volt miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter mondott ki hangosan tavaly: Beneš tetteiért – mai megítélés szerint – a hágai nemzetközi bíróság elé kerülne. Az egyik cseh kolléga csodálkozva értetlenkedett a kérdés hallatán: szerinte Beneš egy nagyon sikeres cseh politikus, megérdemli a szobrot. „Létrehozta az elképzelhető legnagyobb határok közt Csehszlovákiát? Létrehozta, a határvidék jelentős német gazdasági potenciálját is ide csatornázva. S utána megtisztította az országot a németektől és a magyarok egy részétől? Megtisztította. Ki volt még ilyen sikeres cseh politikus háromszáz évre visszatekintve?”- kérdezte.
Ez a gondolkodásmód sajnos máig meghatározó nagyon befolyásos politikai körökben, s a magyar politika ezt mintha nem lenne képes súlyánál fogva kezelni. S talán a történészek is jobban igyekezhetnének néhány nemzetközi tudományos konferencia megszervezésével körüljárni azt a gondolatkört, hogy a történelem nem 1918-ban kezdődött.
Ezen a ponton megint egy szomorú történet jut eszembe. Budapesti történész barátom kérdezte kollégájától a minap felháborodva, egy új szlovák-magyar történészi szöveggyűjteményt lapozgatva, amelynek szlovák és magyar társszerzői vannak, s amelyben több komoly csúsztatás is szerepel a magyar történelemről: „Hogy adhattad a nevedet egy ilyen torz szöveggyűjteményhez?” „EU-s pályázatot nyertünk” – volt a válasz – „és csak akkor számolhattunk el vele, ha mindkét fél aláírja a végelszámolást. Nos, a szlovákok nem voltak hajlandóak változtatni a szövegen, mondván, máskülönben nem írják alá a záródokumentumot. Kényszerhelyzetben voltunk, meg kellett hátrálnunk.”
Mint a politikában…
Beneš, a legnagyobb törpe
Azt is látnunk kell, persze, hogy annak az attitűdnek, amelyet beneši hozzáállásnak nevezünk, mélyebb gyökerei vannak – s azok több vonatkozásban élnek napjainkban is.
„A nemzetállam megteremtését célzó csehszlovák politika szerves részét képezte a magyar kisebbség likvidálása, megsemmisítése. Ez körülbelül azt a félmillió lakost fenyegette, akik Szlovákia déli határának mentén éltek, azon a területen, amelyet 1938-ban Magyarország Hitler szövetségeseként szállt meg. A magyar kisebbség megsemmisítésének kiagyalói, Beneš köztársasági elnök és politikai köre, úgy vélték, hogy a magyar kisebbséggel ugyanúgy járnak el, mint a német kisebbséggel. 1943-tól kezdődően a magyarokat a németekkel azonos elbírálás alá vették, mindkét kisebbséggel szemben ugyanolyan intézkedéseket terveztek, mindkettőnél a Münchenért való kollektív bűnösség vádját hangsúlyozták, felelőssé tették őket a köztársaság szétveréséért és a megszálló hatalom szörnyűséges tetteiért. Mivel Csehszlovákiának sem sikerült megszereznie a nemzetközi támogatást a magyar kisebbség kitelepítéséhez, a kormány csaknem minden lehetséges eszközt felhasznált arra, hogy célját elérje: a kitelepítésen kívül szorgalmazta a lakosságcserét, megpróbálkozott a lakosság elűzésével, ún. reszlovakizálást és belső kolonizálást hajtott végre. Ennek ellenére célját nem sikerült elérnie, nem sikerült megszabadulnia a magyar kisebbségtől. Törekvései azonban így is mintegy félmillió – nem csupán magyar nemzetiségű – lakos szenvedését eredményezték.” ( Karel Kaplan: Csehszlovákia igazi arca. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 96. o.)
Nos, így látják Beneš és a magyarok viszonyát a cseh történészek. Néhány évvel azelőtt viszont, ehhez a Benešhez ment el panaszkodni Károlyi Mihály. Ha most idézném a cseh történészek ezzel kapcsolatos, humorizáló, értetlenkedő és gonoszkodó véleményeit, az szétfeszítené egy ilyen tanulmány kereteit. Mint ahogy azon is mosolyog napjaink szlovák publicisztikájának egy része, hogy Magyarország néhány politikusa ma is politikai fedezet nélkül dicséri Robert Fico miniszterelnök országlásának egyik-másik elemét – talán azért, mert azt reméli, hogy nagyvonalú válaszra nyer vele Pozsonyban. A nagyvonalúsághoz azonban belső nagyság kell: a mosolygás ilyen vonatkozásban nem nagyvonalú gesztus a szlovák politikusok részéről, hanem nevetés. Annak a diadalmas tudomásul vétele, hogy Magyarország néha átgondolatlanul cselekszik és politikai ellentételezés nélkül is pacifikálható.
{iarelatednews articleid=”44055,44000,43975″}
