22
Szlovákia az ottani magyar kisebbség esetleges szeparatista gondolatainak szertefoszlatása érdekében nem fogja elismerni Koszovó függetlenségét.
A pozsonyinál lényegesen dörzsöltebb bukaresti külpolitika még csak előzetes fenntartásait hangoztatja – a mögöttes megfontolások azonban nyilvánvalóan azonosak. A koszovóiak függetlensége ezek szerint rólunk is szól. Nyilván nem miattunk ellenzi azonban az albánok lakta terület elszakadását Oroszország, Kína, Spanyolország és Görögország.
Pedig első ránézésre nagyon egyértelműnek tűnhet a helyzet. Koszovó kétmillió lakosának több mint 90 százaléka albán, akik közül sokan csak a NATO-beavatkozásnak köszönhetően élték túl Milosevics népirtási kísérletét. Az utóbbit követően létrejött nemzetközi protektorátus gyakorlatilag önálló államként működött, s a lakosság óriási többsége támogatja a formális függetlenség kikiáltását. Akár sima ügy is lehetne.
De nem az. Részben azért nem, mert Oroszország az egyik utolsó megbízható európai szövetségesének tartja Szerbiát. Ennek megfelelően Moszkva körömszakadtáig fog küzdeni, hogy európai nagyhatalmi szerepe maradék szimbólumainak egyikét megőrizze. Van azonban egy fontosabb tényező, amely különös jelentőséget kölcsönöz Koszovó ügyének. A tartomány elszakadását ugyanis egy szuverén állam (Jugoszlávia) belügyének számító esemény (az etnikai tisztogatás) által indukált nyugati katonai beavatkozás alapozta meg, majd egy helyi demokratikus döntés emelné „jogerőre”.
Kína vagy éppen Oroszország szemében ez borzasztó precedens. Peking természetesen egyből Tajvanra asszociál: egy esetleges kínai-tajvani katonai összecsapást belügynek tekintene, s ennek megindításától csak az amerikai beavatkozástól való félelem tartja vissza. Hogy a párhuzam különösen nyilvánvaló legyen: a helyiek többsége független országnak, míg a kínai kormány rebellis tartománynak tekinti Tajvant. Moszkva Csecsenföldben gondolkodik. Belügynek tekinti a csecsenek ellen elkövetett megannyi szörnyűséget, továbbá minden bokor mögött nyugati (elsősorban amerikai) beavatkozási veszélyt lát, s a hideg is kirázná egy tiszta csecsen népszavazástól. Egyszerű a képlet: ma Pristina, holnap Tajpej vagy Groznij.
De ne higgyük, hogy ez a nézőpont csak diktatúrákra jellemző. Spanyolország a katalánok és a baszkok nyíltan az elszakadás mellett kampányoló pártjai, Görögország a lényegében független ciprusi törökök miatt fél a precedenstől. Minden olyan ország, amelyik nem talált megoldást kisebbségei megfelelő integrációjára, a szuverenitást a külpolitika első számú és abszolút érvényű alapelvének tekinti.
Így aztán Szlovákia nem, Románia pedig csak fogcsikorgatva fogja elismerni Koszovó függetlenségét. Nem azért, mert annyira szeretik Szerbiát, vagy annyira nem szeretik az albánokat. Nem, nem. Ez a döntésük rólunk, magyarokról fog szólni. Mert még mindig mi vagyunk a mumus.
Tűrhették a magyar kisebbségek a legnyilvánvalóbb elnyomást is békésen. Lehetett a magyar külpolitika az elmúlt hét (!) évtized néhány híján szinte minden esztendeje során alázatos, sőt, önfeladó: nem volt elég. A bukaresti és pozsonyi külpolitika számára a magyar veszély réme még mindig tromfolja a jó erkölcsöt, az uniós elveket és persze a szövetségesi elkötelezettségeket. Nekik ez a kályha, ahova mindig visszatérnek.
S ezt a tanulságot bizony integrálni kell a magyar külpolitikába. Van a külpolitikai gondolkodásnak egy ága, ami a jelenlegi kormányon belül meghatározónak tekinthető. Ez arra a logikára épít, hogy gesztusok sorozatával kialakíthatóak olyan bizalmi viszonyok államok között, amelyek aztán meghaladják az alapvető érdekellentéteket is. Jómagam a legkevésbé sem hiszek ebben a teóriában, sőt, veszélyesen naiv megközelítésnek tartom. Jelen eset azonban egyike azoknak, amikor a megközelítés nemcsak kívülről, a premisszákat elutasítók által, hanem belülről, annak belső logikája alapján is megkérdőjelezhetővé válik. Mi történik, ha nincs reciprocitás? Mi van akkor, ha megannyi gesztus és nyitás sem eredményez érdemi elmozdulást? Meddig van értelme az önérdek feláldozásának, ha viszonzásul üres lózungokon kívül semmit sem kapunk? Nagyon itt lenne az ideje, hogy a magyar kormány komolyan felülvizsgálja külpolitikai premisszáit.
Heti Válasz
