A Felvidék.mán 2014. július 21-én közzétett, Még világosabban című írásom különösen nagy visszhangra talált. Nemzeti identitásunk, avagy az érem másik oldala
Akkori fejtegetéseimben Hunčík Péter Újra és világosan című cikkére reagáltam, elsősorban a szerző ama felvetésére, hogy a szlovákiai magyarok „újnacionalizmusukban”, igénytelenségükben, tespedtségükben, kultúrközönyükben többnyire csak arra jók, hogy másokat vádoljanak, mondván, „a gazember szlovákok évtizedek óta keresztbe tesznek nekünk”, tehát – mivel ők a hibásak – „nekik kell megváltozniuk”. Paradox módon a szerző – a bennünket jogosan megillető autonómia kapcsán – voltaképpen ugyanazt mondja a szlovákokról, mint azokról, akiket „vádaskodással vádol”, hiszen azt állítja: „Mert jól tudjuk, hogy a szlovákok nagy része úgy van az autonómiával, mint ördög a szenteltvízzel. Vagy mai példával szólva, olyan ez nekik, mint Besenyő Margitnak a savanyúcukor. Azt sem tudják, miről van szó, mégis azonnal undorodva összerázkódnak tőle.”
Még világosabban című írásomban a kultúrálatlanságunk vádját próbáltam értelmezni; azt, hogy a globalizáció és az univerzális eszmék milyen nem várt, végzetes romlást hoztak Európa nemzeteire, köztük a szlovák és a magyar nemzetre, s azon belül a szlovákiai magyarságra is, kifejtve, hogy a globalizáció egy globális csapdát állított és állít az embereknek, tömegkultúrájával elbutítva a tömegeket. Ez a folyamat – ahogy Mario Vargas Llosa írja – tragikusan kiélezi a gazdasági különbségeket, szítja a materializmust, a fogyasztói mohóságot, a javak sokszor felesleges halmozását és azt a harcos, önző, agresszív magatartást, amely mély és fájdalmas sérüléseket okoz a társadalmakban és a lelkekben. A pénzügyi válságok időnként megingatják az egész nyugati civilizációt, mégpedig a bankárok, befektetők, pénzügyi szakemberek féktelen mohósága miatt, akiket elvakít a mérhetetlen nyereségvágy: megszegik a piac játékszabályait, csalnak, szélhámoskodnak, olyan gazdasági kataklizmát zúdítva a világra, amely mindenhová, hozzánk is begyűrűzik, s milliók életét teszi tönkre.
Hunčík Péter az okok megkerülésével egyre csak az okozatokról beszél, mintha Szlovákia s benne a felvidéki magyarság mentes lenne e hatásoktól. A kultúrában ez az agresszív mohóság teljes zűrzavart okoz például az ár és érték viszonylatában, mert az utóbbi, az érték mindig a rövidebbet húzza, ami a kultúra és a lélek degradációjához, megalázásához, elpusztításához vezet: azok az „értékek” öntik el a piacot, amelyek önreklámozással, olcsó szórakoztatással győznek, és a sajtó nagy része is őket támogatja – közösen elégítve ki a legalantasabb ösztönöket, s egyben az ostobaságot téve a posztmodern élet urává és királyává. Így teszi tönkre a kultúrát – közte a szlovákiai magyar kultúrát – a teljes pénztelenséget szülő korrupció, a protekciózás, a törvényt kijátszó, pénzhajhászó manipulálás, a sikkasztás; másrészt a leomlott vallási, hitbeli életben megtestesülő erkölcsi és lelki támasz hiánya rombol, megakadályozva a tisztességes normák működését, a felebaráti magatartást és a törvényességet, helyette olyan helyzetet teremtve, melyben a sznob és közönyös látványkultúra erkölcsi és polgári értelemben is eltompítja a társadalmat, ráadásul a média sem él kontrollszerepével, hanem helyette botrányokkal meg pletykákkal szórakoztatja olvasóit, hallgatóit, nézőit, s mindez elősegíti, hogy a nagyközönség közömbös marad a csalásokkal, a lopásokkal, az erkölcstelenséggel szemben.
Mivel mára ez az erkölcsi struktúra összeomlott, elszabadult nyomában az anarchia, zavaró tényezők fertőzik meg az életet, megerősödött a bizalmatlanság, bizonyos érdek- és politikai csoportok – a felvidéki magyarságon belül is – egymás ellen fordultak; mindez pedig a legbefolyásosabbak malmára hajtva a vizet, s a vagyonnal és előjogokkal nem rendelkező tömegeket háttérbe szorítja.
De mindez az éremnek csak az egyik oldala. Hunčík Péter figyelmen kívül hagyja a felvidéki magyarságot ért két nagy, örök traumát: 1920-at és 1945-öt is. 1920 után a csehek és a szlovákok – ahogyan Papp Zoltán fogalmaz Népirtás Felvidéken című könyvében – teljesen tudatosan és nyíltan, minden lehetőt megtettek, hogy tiszta nemzetállamot hozzanak létre. Tették ezt olyan kitartással, amire az állatok világában csak a hiénák képesek. Ha pedig valakik egy közösség megsemmisítésére törekszenek, azt népirtásnak hívjuk, amelynek felelősei is ismertek. Trianon után Csehszlovákiában konfiskációval elüldözték a földbirtokosokat, lehetetlenné tették a közigazgatásban dolgozó magyarok munkáját, kivándorlásra kényszerítve őket, egyetemeket, főiskolákat, középiskolákat zártak be, a tanárok kivándoroltak, miáltal súlyosan meggyengült az értelmiségünk.
S mi történt 1945-ben? Az európai fasizmus legyőzése után Csehszlovákiában teljes gyűlöletében lángol fel a faji barbarizmus, az a neofasiszta szellemiség, amely – Fábry Zoltán szavaival – „totalizált, törvényesített embertelenség” volt egy hazug módon megvádolt ember-, nép- és nemzetcsoport, a felvidéki magyarság ellen, előidézve ezáltal a csehszlovákiai magyarság történetének legsúlyosabb hónapjait-éveit. Mindez a „fasizmus nacionalizmusa volt”, az erkölcstelenség summája, amikor akit csak tudtak, gulágra hurcoltattak az oroszokkal, bezárták a magyar iskolákat, ördögien kifundált módon fosztva meg éppen a jövőnk zálogaitól, magyar gyerekeinktől az anyanyelven történő tanulást, tudván, ha nem lesznek iskoláink, megszűnünk létezni; az emberi bűnök legnagyobbját vétették ezzel a „győzők”: olyan lopás volt ez, melyet az Isten sem bocsát meg, mert a janicsárjellem az anyanyelv elvételével kezdődik. De még ez sem volt elég: kitelepítettek Csehországba és Magyarországra 130 000 magyart, aljas, hazug elméletekkel reszlovakizációra kényszerítették a magyarság nagy részét, elírták vezetékneveiket, nem engedtek anyakönyvezni magyar keresztneveket; mindez máig ki nem hevert, örök sebet ejtett magyar nemzeti közösségünk lelkében, nemzeti identitásában. „Nem ismerek egyetlen népet sem – írja könyvében Papp Zoltán – amely a szülőföldjén semmisül meg olyan félelmetes gyorsasággal, mint mi, idegen országba kényszerített magyarok.” Figyeljünk csak az árulkodó számokra! 1890-ben a mai Szlovákia területén 1 663 481 szlovák és 588 367 magyar élt. 2001-ben ugyanezen a területen 4 614 854 szlovák és 520 528 magyar lakott. Amíg a két évszám között a szlovákok száma 2 981 373 fővel nőtt, a magyarok száma 67 839 fővel csökkent (azóta még ijesztőbb lett a romlás!) Holott a felvidéki magyarok számának csökkenése arányában 2001-re a szlovákok létszámának 1 445 141-re kellett volna csökkennie, vagy fordítva: a magyarokénak kellett volna 1 662 234 főre gyarapodnia. Hová tűnt hát a több mint 1 000 000 magyar? „Ezeket az adatokat naponta a trianoni döntők orra alá kellene dörzsölni” – írja Papp Zoltán. Hozzátehetjük: mindez Európa szégyene is – ha lenne szégyenérzetük és szolidaritásérzetük a magukat liberálisoknak hazudó, közömbös farizeusoknak és jakobinusoknak. Így hiába is várjuk – bár megérdemelnénk –, hogy Európa „térden állva kérjen bocsánatot tőlünk”, s mindent megtegyen rohamos fogyásunk megállítása érdekében. De miért tenné? 1945–48 között is hallgatott; amikor „hitlerista módon irtották a felvidéki magyarságot”, megdöbbentő csend és hallgatás volt a válasz Európa nyugati felén – írta Ölvedi László. – Az élők behunyták a szemüket, hogy ne lássanak, és befogták a fülüket, hogy ne halljanak.
Pedig erre az európai segítségre mindenképp szükség lenne, másrészt jó lenne, az is, ha néhány szlovákiai magyar „értelmiségi” nem nevezné publicisztikájában „bomlasztó elemeknek” és „kispolgári szabadságharcosoknak”, „alacsonyrendűeknek”, „fojtogatóan provinciálisoknak” a hagyományaikhoz, történelmükhöz, nyelvükhöz, nemzetükhöz ragaszkodókat. S az is jó lenne, ha ugyanezek a felsőbbrendű kiválasztottak nem azt tanácsolnák a felvidéki magyaroknak, hogy „fölösleges makacskodás az elcsatolt nemzetrészek megmaradni akarása, ragaszkodása kultúrájához és anyanyelvéhez, hiszen egy embernek, egy személynek, egy közösségnek többféle identitása lehet, tanácsos lenne hát szakítani a nemzet fundamentalista fogalmával, egyáltalán a nemzet fogalmával”. Hisz nemhogy nem kell nemzeti identitásban gondolkodni, hanem egyszerűen butaság és maradiság ezt tenni: ugyan „mit jajonganak a magyar értelmiségeik a nemzet fenyegető pusztulása miatt, amikor éppenséggel tanácsos a nemzetnek mint nemzetnek pusztulnia”. Aki ugyanis veszélyeztetve érzi s félti a magyar identitást, az „paranoiás” lesz, így nem juthat el a „helyes önszemléletig”. E „helyes önszemléletet pedig csak akkor érhetjük el, ha „feladjuk a saját tradíciónkba vetett naiv hitet”. Azt kérdezzük az ilyen macskaszalajtott, nemzetfeletti tollnokoktól, vajon mióta paranoia, mióta betegség az, ha egy entitás nem akar kipusztulni?
Szerencsére Hunčík Péter a helyes önszemléletre, önvizsgálatra ösztönzi a szlovákiai magyarokat, mondván: alapvető fontosságúnak tartja, hogy „a nemzeti identitást erősítő jelenségek a mindennapok részévé váljanak”. Csak az érthető nehezen, hogy ugyanő egy másik helyen így nyilatkozik: „Nekem nem okoz olyan nagy gondot szlovákiai magyar identitásból átmenni homoszexuális identitásba, vagy zsidó identitásba, vagy kutyaidentitásba”, hiszen „nem kell feltétlenül nemzeti identitásban gondolkodni”. Akkor most hogyan is van a fenti buzdítással?
„És nagyon kellene a támaszként és példaként is egyformán használható erős és sikeres Magyarország” – írja szerzőnk a megerősödésünk kapcsán. De mindezt csak azért ajánlja, hogy aztán minden szempontból elmarasztalja az anyaországot, csatlakozva azokhoz a nagyhangú liberálisokhoz, akik mindent megtesznek azért, hogy „a szlovákiai magyarok történelmi önállóságát” hangoztatva, kígyót-békát dobáljanak Magyarországra a sajtóban, egy olyan szemétdombnak mondva az anyaországot, amelyen a történelem egyik legbetegebb lelkű kalandora kakaskodik, s akinek egyetlen balszerencséje, hogy sokkal kisebb szemétdombot kapott, mint amekkorát be tud kukorékolni; egy másik újságíró pedig – akinek idén Gombaszögön mutatták be a könyvét – a magyar kormányt simán disznók gyülekezetének nevezi. Ez lenne a hozzájárulás nemzeti identitásunk mindennapi erősítéséhez, abban a lapban, amelyet csak az tud izgalomba hozni, ha elmarasztaló híreket közölhet az anyaországról, annak gazdaságáról, kultúrájáról, erőfeszítéséről, hogy a kapitalizmus állandó válsága közepette kiküzdjön magának egy öntörvényű nemzeti utat. S ezt az utat abban látja, hogy a törvényt kijátszó korrupció, a csalás, a lopás, a banki és pénzügyi intézmények óriási sikkasztásai, na meg a szolidaritás hiánya és a végzetes közöny helyett a társadalom lelki élete váljon elevenné, olyan – keresztény – értékrendre ösztönözve a polgárokat, amelyet a társadalom egésze elfogad és tisztel. Ez az erkölcsileg – is – megújulásra törő akarat látja, hogy a globalizáció halálos csapdát állított a kultúrának, megfosztva az új nemzedékeket attól az európai, végtelenül gazdag keresztény örökségtől, mely nélkül öntudatlanul – vagy nagyon is tudatosan – gúzsba köti eme nemzedékeket, kiszolgáltatva őket a látványcivilizációnak, vagyis a frivolitásnak, a felszínességnek, a pletykavilágnak, a szappanoperáknak, az ízléstelenségnek, egyszóval az elkorcsosult kultúrának.
A folyamatos kudarcok, a kapitalizmus szüntelen válsága elsősorban annak tulajdonítható, hogy „lerombolódott, összeomlott a hitbeli életben megtestesülő erkölcsi és lelki támasz, amely fontos fékként és korrigáló eszközként működött, hogy a kapitalizmus tiszteletben tartsa a tisztességesség bizonyos normáit, a felebaráti szeretetet”, azt a magatartást, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt te se tedd másokkal” – ahogy erre a magyar miniszterelnök hivatkozott a napokban, megkapva érte a „mindent szabad” elv liberálisaitól az újabb kígyót-békát, de valójában a bajokat elhallgató frázisokat. Ha e frázisokat pufogtató liberálisok tana – miszerint Isten, a teremtő Lélek nem létezik – végleg győzne a világon, akkor – Vargas Llosát idézve – a társadalmi élet előbb utóbb teljesen elvadulna, visszatérne az erő törvényén alapuló dzsungelbe, és eluralkodnának az emberben lakozó legrombolóbb és legkegyetlenebb hajlamok, amelyeket végső soron nem az ember alkotta törvény és nem is a hatalomgyakorlók által magasztalt erkölcs tart féken, hanem a vallás. Másképpen fogalmazva, ha létezik valami, ami még egyfajta erkölcsnek, viselkedési szabályrendnek nevezhető, amely a jóra késztet, továbbá a sokféleség elfogadására, a nagylelkűségre, az önzetlenségre, az együttérzésre, a felebarátok tisztelésére, és amely elutasítja az erőszakot, a visszaélést, a rablást, a kizsákmányolást, hát az a vallás, az isteni, nem pedig az emberi törvény. Ha eltűnne ez az ellensúly, az életből lassan barbár, hatalmaskodó, féktelen indulatok keltette zűrzavar lenne, amelyben a politikai, gazdasági, katonai vagy más hatalom birtokosai úgy érezhetnék, hogy szabadjára engedve legrombolóbb ösztöneiket és vágyaikat, büntetlenül elkövethetnek minden elképzelhető gonoszságot. Ha csak földi életünk van, ha nincs utána semmi, és örökre elpusztulunk, miért is ne próbálnánk azt a lehető legjobban kihasználni, még ha ez saját bukásunkhoz vezet is, és elszabadult ösztöneinknek emberek sokasága esne áldozatul a környezetünkben.
És akkor ismert publicistánk kezéből is végleg kiesne az a laptop, amely egyszer már kiesett a magyar miniszterelnök fejtegetéseit olvasván.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
50
Előző cikk