Kard helyett bot, csatamén helyett szürkemarha, világmegváltó hősök helyett tenyeres-talpas bojtárok, parasztlegények, szilajpásztorok…
Urbánszki László egy meglehetősen atipikus középkort fest elénk: történeteiből hiányoznak a fényes páncélok, a daliás vitézek, a pátosz és bármiféle heroizmus. Ehelyett inkább az emberről ír, aki nem tévedhetetlen, aki elköveti a maga hibáit is. Az emberről, aki azt hiszi, Isten nevében cselekszik, amikor más embereket küld a máglyára, vagy aki mesés hazugságokkal verekszi át magát az életen. Vagy aki csak tereli a gulyát, és a mindennapokért küzd – hol a természettel, hol a számadóval, hol durva társaival.
Urbánszki László új hang a magyar prózairodalomban. Első könyve, az Odakint, a pusztában tíz remek hangulatú elbeszélést tartalmaz, melyekkel hol nevettet, hol megdöbbent, hol meg csak azt teszi, amihez kiválóan ért: mesél.
„Ha van olyan helyzet, amikor teljes joggal használhatom a történelem alulnézetben kifejezést, akkor ez most pontosan az. Urbánszki László első könyvében ugyanis a magyar középkorról mesél nekünk, csak kicsit másként, mint ahogy azt eddig megszokhattuk. Az különösebben nem jelent újdonságot, hogy egy efféle történet főszereplői nem nemesek, nagyurak, elvégre Hunyadi József is élt ezzel a fogással, például A fekete lovag című könyvében, ahol közemberek rohangáltak fel s alá. De hogy közismertebb példával éljek, ott van A csillagszemű, Kolozsvári Grandpierre Emil népmesére hajazó, azonban annál jóval összetettebb ifjúsági regénye, amiben szintén nem kutyabőrös felmenőkkel rendelkező ifjú a főszereplő.
Ami Urbánszkinál mégis újdonságnak számít, az a témaválasztás. Ebben a kötetben nem találunk nagy csatákat, hadjáratokat, várvívást, népet szipolyozó kiskirályt vagy bármi egyéb, a korral társított cselekményt, helyette a közemberek, parasztok, városlakók hétköznapjairól esik szó. Természetesen nem arról, miként szántottak és vetettek, hogyan alkudoztak a piacon, hanem életük sorsfordító pillanatairól: legyen szó a család elárulásáról, vagy épp ellenkezőleg, megmentéséről, pályakezdő fiatalokról, kutyaszelídítésről – egyszóval csupa olyan pillanatról, ami fontos, és bizonyos értelemben megismételhetetlen.
A kötet tizenegy novellát tartalmaz, és a terjedelem miatt sok idő nincs a szereplők megismerésére, csupán a főbb jellemvonásokat ismerjük meg, valamint a cselekmény révén a fontosabb tudnivalókat róluk. Az írások közül legjobban „A vacsora” tetszett, legkevésbé a „Tűzben égsz majd” – ez utóbbi felett a tartalom miatt berzenkedtem, mert ugyan boszorkányüldözések Magyarországon is voltak a 16–18. században, de ezek mennyisége és jelentősége véleményem szerint nem hagyott nyomot a közös emlékeinkben. Az „Apródélet” címűt pedig nem tudom hova tenni, a misztikus, paranemnormális vagy minek nevezzem szál meglátásom szerint kilóg a középkori Magyarország megidézéséből, és ezáltal a kötet többi írása közül is.
Összességében tetszett a válogatás, és a jövő év első felére ígért új könyvet is elolvasom majd, azonban a bíztató előjelek ellenére még várok a végleges véleménnyel. Pontosan nem tudom megfogalmazni miért, de helyenként még befejezetlennek éreztem az írásokat, mintha valami hiányozna belőlük – bár az is lehet, hogy pusztán az újszerűségük miatt nem tudok elsőre mindent helyesen értelmezni, értékelni.” – Galgóczi Tamás
Felvidék.ma
