Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiaim!
A nagy embereknek már csak az a sorsuk, hogy megosztják a véleményeket. Ez alól penig még Jókai Mór se volt kivétel, akit különben a nemzet a tenyerén hordott. Hát egy kicsinyég én is gonoszkodtam vele:
„Gyulai Pál azt állítja, hogy Jókai rósz regényíró. Nem akarjuk Gyulai Pált kisebbíteni azzal, hogy ítéletét ne tegyük fölibe a profanum vulgusnak, mely az ellenkező hitben sínylődik: neki hiszünk tehát, nem a publikumnak, s elösmerjük, hogy Jókairól beszélni, csak mint politikusról lehet.
*
Igaz, hogy a politikusok meg azt mondják, hogy Jókai rósz politikus: de hát én istenem, hol akadna már mai napság elég együgyü ember, a ki még a politikusoknak is higgyen?
Nyugodt lelkiismerettel tarthatjuk tehát jó politikusnak: a mint hogy azt is igazán, csak méltányolni kell tudni és megérteni, a mi közül természetesen az utóbbi a nehezebb.”
Jókai szeretetreméltóságára jellemző, hogy őt még bántani is csak úgy lehet, hogy közben dicsérjük. Hát kell ennél jobb politika?
„Kevés emberről beszéltek és beszélnek többet mint felőle; ha mindazt leirná róla az ember, egy vaskos könyv kerekednék ki. Mely azonban még kevésbé adná vissza az élethű arcképét; őt az ösmerheti legjobban, a ki még sohasem látta és sohasem hallott felőle, csak a regényeit olvasta.
Most aztán meg van fejtve hogy azért rósz regényíró, mert valamennyi alakjába a saját énjét önti. Es ezzel egy füst alatt az is meg van magyarázva, miért nem élethivek az alakjai.
*
Nagy humorista. Majdnem a legjelesebb Európában és kétségkívül a legkedvesebb. Mint kiváló szellem nagyobb a többi embernél egy fejjel de mint humorista, komoly, politikai ügyekben kisebbnek látszik a komolykodóknál két fejjel. Több szelleme, nemesebb szive van. mintsem egészen odaadó mameluk (1) lehessen, s kevesebb komolysága, hogy önálló meggyőződéshez ragaszkodhassék. Csoda-e tehát, ha azt mondják róla, hogy rósz politikus. De nem-e hihet az is, hogy épen ez a rósz politika. a legjobb politika tőle?”
És, hogy miért tudott a közönség szeretetében megmaradni még abban a korban is, amely pedig még a legnagyobbjait is szerette besározni, annak illusztrálására két jellemző anekdota:
„Tudvalevő, hogy mikor Gyulai Pál a fatális Romhányiból egy éneket fejezett be, igy szólott hozzá:
— No Móric, téged is megírlak a Romhányimban.
— Azt bizony nagyon jól teszed, legalább megtudja müvedből az utókor, hogy én is
éltem.
*
Jókai maga beszélte el, mint mutatták be valahol egy öreg uri embernek, a ki a mint a nevét hallotta, elkezdte a homlokát dörzsölni.
— Ejnye no . . mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet . . . olyan ismerős . . . Hohó ! Megálljon csak öcsém, nem maga volt az a kis szürke diák, a ki ezelőtt harminc évvel olyan szépen szavalta el Komáromban az examenen ezt a verset. Tekintetes karok és rendek.
Egyébről nem emlékezett rá azóta a becsületes öreg kompossessor (2).
…
E két esetből látható, hogy Jókai még a szerénység erényét is bizonyos finom politikával gyakorolja.”
Ám az ilyesfajta népszerűség veszélyes is lehet, arra nézve, aki elhiszi, hogy ő mindent jól csinál, nem tud hibázni. Nem véletlenül hozták létre a bölcs görögök a cserépszavazás intézményét, a demokrácia védelmére – no nem, mintha Jókainak tartani kellett volna tőle, akkor is, ha bevezetik:
„Jókaira minden boldogulni akaró pártnak szüksége van. Ő nélküle nem teljes a siker sehol. Olyan a politikában, mint a couleur, mindent megszépít, megfest tetszetősebbre.
A mi népszerűséget szerez mint iró, azt a politikusnak bocsátja rendelkezésére, s a mi befolyást szerez mint politikus, abba az irót ereszti bele halászni. De hát ki venne ilyesmit rósz néven neki?
Mindenki tudja, hogy sokkal szeretetreméltóbb, mint hogy árthasson ! Pedig nem ugy áll a dolog! De miután Mirabeau szerint „ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van’ S Jókai maga is a tévedő világhoz csatlakozik s azon tudatban, hogy sokkal szeretetreméltóbb mintsem árthasson, gyermekes szeszélyeskedéssel csinálja a .,saltomortale”-kat (3).”
Íme, hát bemutattam, hogy abban a korban is ültek szerethető emberek az ország házában – és épp ezért voltak veszélyesek. Okuljatok belőle, dicső utódaim!
Ölel benneteket.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
Jegyzetek:
1. A szabadelvű párt politikusait a 19. század végén mameluknak hívták. Egy mameluk nem kérdőjelezte meg a miniszterelnök szavát.
2. compossessor: közbirtokos
3. saltomortale: halálugrás
{iarelatednews articleid=”47708,47790,47932,47984,48074,48214″}
