Tízéves lehettem, miatyánknyi házacskánk elvarázsolt udvarának ördögfiókája, amikor a nagybácsim megkérdezte: No gyerek, mi leszel, ha nagy leszel? Megütközésére azt találtam mondani: Angyal. Hüledezését kisvártatva eget ijesztő hahota követte, én pedig, aki magam sem tudtam, miért akarok egykor Angyal lenni, szégyenvallottan udvar végi barlangomba menekültem, ahol fejemet a szalmavacokba fúrva elszenderedtem…
Sokáig cipeltem e bélyeget a szívemben, mely egyébként is tele volt istenátkatüskével, mert bár nem akartam, valahogy mindig úgy cselekedtem, mint a farkasgégén eresztett góbé: felgyújtottam a górékeresztet, lenyeltem anya fillérgyűjtő varrótűjét, diófánk égbe nyúló ágáról zuhantam alá, mennyből a pokolba, mint akinek odalent, a mélyben van elvégzendő dolga. De én, az ördögfióka, Angyal akartam mégis lenni…
Ama év decemberében, miközben számláltam titkon a napokat, várva az angyalszárnyon érkező porka havakat, a láthatatlan égi karok hálatelt énekét, a világot jászolba fektető, gyermekarcú karácsonyestet, megbetegedtem. Vigasztalan lettem, nem értettem Istent, hogy akinek estelente miatyánkot mondok, mért engedi ezt.
Ezüstdiót, aranyalmát félretoltam, s a kórházi szoba ablakához nyomva arcomat, bámultam a zengedező égi magasokat, a hóesésbe pólyált, végtelen világot, a dért virágzó, képtelenül ragyogó fákat a téli éjszakában. Az elmúlt év tündér karácsonya járt eszemben, házunk felé a havas úton, mint jelenés, karácsonyfás lovas hintó közeleg, felette Isten nagy országa lebeg, s én kicsi vagyok és a kozmosz szép szívében állok, csodálva az ég ablakán szirmot bontó ezüst jégvirágot. Majd – hószakadásban csöpp gyerek – sziporkázó fényben megyek, áldani az Atyát s megszentelni mindenegyes Angyalát, akik a zengő, tigrisszemű éjben diót osztanak, aranyat, almát – vérüknek melegét és az ég hatalmát. S én sírok és nevetek, az életem képtelen: ölébe vesz, ringat a karácsony, az Isten és a boldog végtelen.
Anya távoztával ágyba bújtam, s a társaimra gondoltam, akik a hold fényébe öltözötten, kántálva járják a hókucsmás házakat, s dicsérik az Istent, hogy a betlehemi tűzcsóvából elősurranó Angyal lejött a penge hidegben vacogó, pusztai pásztorokhoz a hírrel: „Jó pásztorok, ne féljetek, hoztam nektek nagy örömet. Íme, csodák csodája lett, kedves kisdedünk született, szelíd barmok körülveszik, párájukkal melengetik.”
S eszembe jutott hirtelen, mit mondtam nemrég a nagybácsimnak: Angyal akarok lenni, ha nagy leszek. Most sem igen értettem lelkem e különös szavait, s mialatt Isten csendben és szelíden felterelte csillagnyájait az égre, egykori válaszomon merengve elaludtam. Álmomban rég halott testvérbátyám, akit kisded korában mákszem házikójából magához vett az Isten – én ekkor még csak anya méhében készülődtem a világra –, szóval álmomban halott édesbátyám, mikéntha egy Angyal, eljött hozzám a kórházba gyógyulást kívánni.
Amikor nagykarácsony napján felébredtem, hó borította kint az Isten csöndjében illatozó, ünneplő világot, s eszembe villant az álmom: eljött hozzám testvérbátyám Angyalnak képében, s én, aki a bátyám helyett születtem a világra, tulajdonképpen Angyal vagyok, önnön édesbátyám.
Azóta fél évszázad karácsonyai hulltak alá az égből a földre, és még alább, a lélek tengermélyére, s ma már úgy érzem, kétezer éve görnyedek e hófehér táj felett: századok himnusza száll, ragyog, s ő bennem dalol, s én benne hallgatok.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50362,50201,50099″}