A Karácsony szent ünnepe kapcsán az első, ami eszünkbe juthat az az utazástól holtfáradtan Betlehembe megérkező, s ott házról házra vándorló, de befogadást végül sehol nem találó Szent Család képe.
Egy pillanatra elgondolkodhatunk János evangélista szomorú megállapításán: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (János 1, 11) A mindenségnek létet és életet adó Teremtőt és Megváltót utasították vissza. Talán ezért is nevezzük a karácsonyt a szeretet és a befogadás ünnepének, s talán ezért vesz magára kicsit krisztusi sorsot mindenki, aki a befogadás gyakorolásában képes a végsőkig való kitartásra.
Milyen különös, hogy felvidéki honfitársunk, a kassai születésű Salkaházi Sára Szociális Testvér is épp a karácsony ünnepkörében áldozta életét, csak azért, mert menedéket, befogadást nyújtott az akkor üldözött zsidók honfitársainknak.
Éppen hetven éve, hogy nyilas pribékek ezért, az általa rejtegetett személyek egy kis csoportjával együtt a pesti rakparton a jeges Dunába lőtték őt.
Ugyanezzel a végzettel fenyegették meg a nyilasok 1944-ben, az egyik budapesti tartózkodása során letartóztatott Esterházy Jánost is, mégpedig ugyanezen „főben járó bűnért”, vagyis az üldözöttek befogadásáért és menekítéséért.
Az ugyancsak kassai származású Slachta Margit életrajzából tudjuk, hogy a Szociális Testvérek rendházaiban, ezekben az időkben számos felvidéki, vagyis a Szlovák Állam területéről menekült zsidó származású személy nyert befogadást, menedéket és esélyt a túlélésre, még azon az áron is, hogy a befogadók nem egyszer maguk is áldozattá váltak. Mégis, ennek ellenére is számosan vállalták a kockázatot, és saját életüket veszélyeztetve engedelmeskedtek a lelkiismeret diktálta felebaráti szeretet parancsának.
Nemcsak az üldözötteket mentették ezzel, hanem egy nép, egy nemzet sárba tiport becsületét és önbecsülését is. Ezért is kötelességünk, az előttünk álló ünnepekre való lázas készülődés, majd az önfeledt ünneplés közepette egy-egy pillanatra megállni, s az emlékezés csendes percében meghajtott fővel gondolni az egykori, s mai üldözöttekre, keresztényekre és nem keresztényekre, azokra, akiknek ünnep helyett rettegésben, üldözésben, elutasításban és a vele járó szenvedésben volt vagy van részük.
De gondoljunk hálával azokra is, akik példát adtak, s adnak ma is nekünk a befogadásra, a rászorulók iránt tanúsított emberi szolidaritás és szeretet gyakorlására. Mert a rászorulók és a szegények mindig velünk vannak.
Ahhoz, hogy észre vegyük őket, csupán nyitott szívre és éber lelkiismeretre van szükségünk.
Külön cikkünkben épp ilyen nyitott szívű emberekre emlékezünk, akik készek voltak segíteni a bajbajutottakon, amikor erre szükség volt.
Molnár Imre, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50791″}
Fotó: http://katolikusokeloforuma.network.hu