Csáky Pál politikusi pályájával párhuzamosan felvállalta irodalmi adottságainak felmutatását is. Kezdeti prózai alkotásaihoz idővel drámai művek is társultak.
Ezek egyike, az Egy nap az örökkévalóságból, része lett a budapesti József Attila Színház repertoárjának. A darab 2018. május 27-én, vasárnap kétszer is előadásra került.
A második előadásra a szerző meghívta családjának és barátainak egy részét, valamint olyan egyéniségeket is, akik az általa feldolgozott mély és súlyos témához értékes hozzászólásokat fűzhettek. Az előadás fényét emelte, hogy személyesen részt vett rajta a színház igazgatója, Nemcsák Károly is.
A dráma rendezője, Telihay Péter, mintegy narrátorként vezette fel az estet. Majd az ő, valamint a szerző elképzeléseinek megfelelően, kezdett bele a két szereplő egy képzelt súlyos vitába. Ebben Kiss Gábor, az egykori pártfőtitkárt, Kádár Jánost alakította. A kolostori ridegségnek, zordságnak megfelelő környezetben levő kádert ama ellenlábasa látogatta meg, aki egy jó ideig volt bajtársa a kettejük által elfogadott és vallott szégyenteljes ideológia posványában. Nem másról volt itt szó, mint Nagy Imréről, akit Ujréti László személyesített meg.
Az úgymond felolvasást kivetített mozgó felvételek kísérték, kiegészítésként. Ami Kádár János egykori imázsát illeti, azt Kiss Gábor rendkívül szuggesztíven közvetítette. A történet végénél, – lehet, hogy csak ez egyszeri előadás esetében, – aligha lehetett semleges döntést hozni arra vonatkozóan, hogy e két kisiklott történelmi figura közül ki érdemelte meg az elítélést, és ki az esetleges „mennyei felmagasztalást”. E sorok írójának nézete szerint, egyikük sem.
Kádár, szinte már eszelősen, sűrűn bizonygatta a saját ideológiai meggyőződésén alapuló „igazi” tetteit. Nagynál az egyedüli megértést csakis az válthatta volna ki, hogy míg Kádár elélhetett – bár nem végig egészséges elmeállapotban – az úgynevezett természetes haláláig, addig Nagy az előbbi által számára kiutalt kötélen végezte. A szövegben viszont többször volt utalás a „csekás” múltjára. De sajnos, akkor és ezzel életében ő is elkövethetett rengeteg förtelmes tettet. Hogy miért is? Mert ama ideológia, amit a sajátjának fogadott el, sőt lelkesen vallott, primitív módon csak ilyen volt!
A Fátum fogalma is kiemelten többször hangzott el e darabban. Viszont, ha azokat a tetteket Nagy Imre tényleg elkövette, akkor csak azt kapta vissza, amit maga az élete során ugyancsak tett. És nagyon feltételezhető, hogy ugyanez vált igazzá Kádárnál is. Nyíltan kimondva: „Mindkettő a karma fogalom elképzelt örök igazságának a törvénye szerint zsebelte be a megérdemelt jutalmát.” A darab mondandójához ez is lehet még egy igazságos kiegészítés.
A közönség soraiban olyan kiemelkedő egyéniségek is helyet foglaltak, mint Galló Béla, politológus, Pomogáts Béla, professzor, irodalmár, és dr. Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.
E sorok írója a végén Nemcsák Károllyal, a színház igazgatójával is kezet foghatott, további sikereket kívánva az általa igazgatott intézménynek, neki pedig hosszú alkotói életet, remek egészségben.
