Csáky Pál felvidéki politikus-író ma Miskolcon, a Fráter György Katolikus Gimnázium aulájában tartott ünnepi előadást az október 23-i nemzeti ünnepünk alkalmából. Az alábbiakban a beszédnek az a része olvasható, melyben Csáky Pál 1956 mai üzenetét próbálja megfogalmazni.
„…Mi lehet 1956 üzenete napjainkban? Talán az, hogy az igazságot nem lehet elhallgattatni, az igazság előbb-utóbb győzni fog. Akkor is, ha néha óriási túlerővel áll szemben, akkor is, ha a hazugságok, a manipulációk ideig-óráig ellepnek, agresszív rozsdaként látszólag felmarnak mindent. Mert mi más lehet október 23-a itt, a 21. század elején, a győzhetetlennek hitt világbirodalom, a Szovjetunió felbomlása után közel két évtizeddel, mint az igazi győzelem valódi ünnepe. A nagy, mindenki által vágyott igazság elemi helyreállásának emléknapja.
Persze, a történelem s benne a mi kis élettörténeteink sem egysíkú folyamatsorok. Senkinek nem lehetett könnyű megtapasztalni 1957. május elsejét, a budapesti százezres felvonulást. Nem volt könnyű – a legvidámabb barakk polgáraként sem – átélni a Kádár-kor összekacsintós simlizéseit. Magyarország máig ettől szenved, a magyar társadalom egyértelmű dinamikájának ma ez a legnagyobb visszafogója. Az, hogy még jóformán véget sem ér a kiejtett mondat, a tudatalattink már azt vizsgálja, hogyan lehet negligálni, megkerülni vagy legalább is módosítani az éppen kifejtett szándékot.
A magyar történelemben vastagon vannak azonban olyan momentumok, amelyeket véleményem szerint nem igazán lehet csak emberi ésszel megmagyarázni. Valami többről, létfelettiről van szó ezekben az esetekben. Nem is csupán Shakespeare-i mélységű drámákról, inkább valami mélyebb, spirituális megtartó erőről.
Megvallom Önöknek, erre a beszédre készülve tegnap meghallgattam Kádár János utolsó beszédének felvételét, amelyet 1989. április 12-én mondott el az MSZMP Központi Bizottságának ülésén. Az a Kádár valóban egy szétesett ember benyomását kelti, valahol az őrület határán. S lényegében ő maga mond ítéletet saját maga felett: nem tudja túltenni magát azon, amit elkövetett, főleg azon nem, hogy megölette Nagy Imrét. Elmondja azt is, hogy a saját hatalma elismerését féltette, miután Nagy Imre nem volt hajlandó sem posztot vállalni az új – úgymond – forradalmi munkás-paraszt kormányban, de írásban lemondani sem a miniszterelnöki posztról. Ezért az egyértelműségéért kellett meghalnia – mondja ki indirekt módon Kádár.
Kinek van tehát igaza, kinek volt igaza? Az oroszokhoz átállt Kádárnak vagy a magyar nemzethez a halálig hűnek maradt Nagy Imrének? Azt még beállíthatnánk a pszichikai folyamatok hatásának, hogy Kádár jobb keze aznap bénult meg, amikor leváltották őt az MSZMP főtitkári tisztségéből. Az ugyanis egy pillanatig nem kétséges, hogy ezt a lépést meg kellett tenni – sőt, ezt a lépést sokkal korábban meg kellett volna tenni. Ám mit mondjunk annak a vitathatatlan ténynek a tudatában, hogy Kádár János azon a napon, 1989. július 6-án halt meg, reggel kilenc órakor, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta és felmentő ítéletet hozott.
Szinte bénító látni a misztikumot ezekben a történetekben. Kádár szinte könyörgött a feloldozásért. Kerényi Lajos szerint (az új Mindszenty-filmben mondja ezt) a Mindszenty-per vérbírája is halálos ágyán esdekelt a bűnbocsánatért. Hozzáteszem: Pozsonyban találkoztam azzal a pappal, akit Gustáv Husák hivatott a halálos ágyához, hogy feloldozza őt.
Létezik misztikum a történelemben? Létezik történelmi igazságosság?
Ha igen, akkor remény is van. Akkor, nekünk, magyaroknak, esélyünk is van.”
Felvidék Ma
