Megfogadom Aggódó János mélyen értem érző minapi kijelentését, és a mai naptól kezdve nem panaszkodom.
Legyen a mai reggel máris a fogadalom megnyilvánulása, és világgá kürtölöm: Fantasztikusan érzem magam a Kárpátok északi vonulata alatt megbúvó picinke országban, Szlovákiában! Mi gondom lehet ott, ahol tejbe-vajba fürösztenek mindenkit, aki csendben meghúzódik a sarokban, ahol kastély vár azokra, akik együttműködnek a Nagyokkal, ahol úgy terem számomra a babér, mint máshol a gaz,szinte ki sem látszom belőle, ahol odafigyelnek minden szavamra és megmondják: dicsekednem szabad!
De jó lesz újra gyereknek lenni, szédültem bele a gondolatba, ahogy elhatároztam, hogy rábízom magam Aggódó Jánosra, és gondtalan óvodás leszek újra. De jó lesz nekem, a felvidéki magyarnak, akit most már óvó bácsik is óvnak, szómannákkal etetnek, itatnak, jogainkat elhallgatva a szlávnyelv ritmusában saját aggodalmaikkal ringatnak álomba. Ahol pirosló szíveket rajzolva közlik, mennyire szeretnek, és nem adnak másnak, mert nekik rendelt az élet. Hiába csábítanak mások, nekik szükségük van ránk, meg a telkeinkre, házainkra, földjeinkre ott, délen. Gyerekeink iskoláiban képesek akár újabb tantárgyakat csak szlovák nyelven oktatni, csakhogy érezzük aggódó szeretetüket irányunkba. Önként adják át számunkra anyanyelvüket, amellyel bárhol ez országban közösen könnyebben szótértünk. Még arra is ügyelnek, nehogy akcentussal ejtsük az á-t, vagy hözve a ch-t. Uram, hát kell ennél gondosabb Felnőtt, aki így aggódik értünk és miattunk. A tenyerükön hordoznak, velünk ébrednek és alszanak. Kemény nappalokon pedig törvényeket izzadnak, hogy még jobban, még otthonosabban érezhessük magunkat szülőföldünkön, és csak szlováknak valljuk magunkat. Feledkezzünk meg már arról, hogy volt itt egy nemzet, az az „ázsiai görbelábú magyar”, aki ide tévedt, aki meséikben a gonosz, a rossz szinonimája. Hogy kérnek és könyörögnek aggódó, könnyes szemekkel, hogy lássuk meg végre a jót, és legyünk mi is jók! Mert a jó gyerekek nem játszanak a rossznak még csak a gondolatával sem. Hessegetem is magamból, hogy magyarul gondolkodjak. Kuss, mondom, és ahogy kimondtam a szót, hogy magyar megint ömleni kezd az agyamból szavakba a panasz! Nincs igazuk? Rettenet ez a szó: magyar! Most már értem miért félnek, miért ez a nagy aggodalom? Ők így nem tudnak beszélni, így engem és másokat sem értenek! És amit nem értenek, azt nem is szeretik. Amit nem szeretnek, azt nem is ehetik.
„De jó lesz, ha elevenen felfalnak?” – Ébredtem riadtan a kérdésre. Még szerencse, hogy csak álom volt az egész.
„Panasznak helye nincs, dicsekedni azt lehet”– mondta jó apám, ha unta az iskolát követő otthoni nyafogásainkat. Valóban elég a siránkozásból, azt már nemcsak Aggódó János unja, de mi is. Fejszét a kézbe és tágítani a gazzal benőtt ösvényt, ami a szabadba vezet, ami számunkra az önrendelkezés tisztását jelenti. Tisztást és szilárd otthont ahol nem fenyeget az a veszély, hogy elevenen felfalnak!
Felvidek.ma, Dunajszky Géza
