Ronda üggyé dagadt ez az általános lehallgatási botrány Szlovákiában. Minden nap újabb lehallgatási eset kerül felszínre, az embernek már szinte az a sanda gyanúja támad, hogy itt mindenkit lehallgatnak, hiszen ha már figyelik a kormányfőt is, akkor ki lehet itt e téren biztonságban?
Meglehet persze, hogy Galko őszintén gondolta a korrupció elleni harcot, ami – bármennyire visszatetsző is az átlagpolgár számára – lehallgatások, megfigyelések nélkül nem nagyon megy. Az is valószínű, hogy Galko – mondhatni a harc hevében – túllőtt a célon és saját csapdájába esett. Idővel az is kiderül, valóban többrendbeli bűncselekményt és hatalommal való visszaélést követett-e el a volt miniszter, mint ahogyan a lehallgatások egyik „áldozata” Robet Kaliňák állítja, s ha így van, nyilvánvalóan bűnhődnie kell ezért. De most nem erről szeretnék beszélni.
Rettenetesen visszatetsző számomra ugyanis az arrogancia, amellyel Robert Kaliňák, a Smer alelnöke és a párt szóvivője, Erik Tomáš reagált a smeres képviselő lehallgatási ügyére a mai hosszasra sikeredett sajtótájékoztatójuk során. A varázsszó, amellyel megpróbálták az összegyűlt újságírósereg gondolkodását más irányba terelni a „demokrácia alapjainak megsértése” volt, ami természetesen Galko lelkét terheli. Ő az egyedüli rosszfiú ebben a szövevényes ügyben. Mármint Kaliňák szerint. Mert mi rosszat is tett ő? Hiszen csak ártatlan magánbeszélgetéseket folytatott az egyik napilap újságírójával, s bár közben elejtett egy-két nyomdafestéket nem tűrő kifejezést egy másik újságíró címére, de hát istenem, ő már csak ilyen impulzív fiú. Abban meg aztán végképp nincs semmi különleges, hogy az újságíróknak kapcsolataik vannak a politikusokkal, így van ez rendjén. Utasítgatások? Miféle utasítgatások, ők csak itt-ott szívességet tesznek egyik-másik újságírónak némi információmaggal, abban meg nincs semmi kivetnivaló. Hiszen mindegyik újságíró örül, ha elsőként adhat hírt egy-egy ügyről, nem? Rohannak ész nélkül megírni, akkor most meg mit csodálkoznak? Parancsolni sem parancsolt ő senkinek, amikor sürgősen a párt szóvivőjéhez küldte az újságírót a megjelentetésre szánt dokumentációért, ami csak az ő USB-kulcsán van meg… Kezdte volna a magyarázkodást Kaliňák, amikor egy pillanatig azt hittem, rosszul látok meg hallok, mert Erik Tomáš, az érintett szóvivő szó szerint leintette a főnökét, a párt alelnökét, azzal, hogy hagyd csak, majd én. És hosszas támadó hangú fejtegetésbe kezdett arról, hogy neki márpedig joga van információkat juttatni az újságírókhoz, nincs abban semmi rossz sem. S egyáltalán, mi az újságírók problémája ezzel?
Szánalmas, nagyon szánalmas – gondoltam magamban, hogy idáig jutott a független újságírás, meg hogy egy szóvivő vetekedhet az általa vezetett sajtótájékoztatón a főnökével arroganciában. Hogy nagy zűr van a titkosszolgálatok háza táján, az tény. Abban sem vagyok biztos, hogy egy törvénnyel vagy törvénymódosítással rendbe hozhatók a dolgok. Azt sem tudom, hogyan kerültek a telefonbeszélgetések feljegyzései a világhálóra, de ebben a pillanatban nem is ez a lényeges számomra, hiszen valódiságukat maga Kaliňák sem tagadta. S Galko tette semmit sem változtat azon a tényen, hogy Kaliňák újságíró barátnőjén keresztül befolyásolta és (megpróbálta) irányítani a függetlennek hitt újságírás egyik orgánumát. Aki olvasta a feljegyzéseket, tudja, miről van szó. Érthető utasítások, számonkérések, fenyegetések, sürgetések és becsmérlések vannak bennük egy politikushoz méltatlan és minősíthetetlen hangnemben, bármennyire magánbeszélgetésről van is szó. Egy politikus mindig politikus, a magánéletében is, és eszerint kellene viselkednie is. Ha erre képtelen, akkor ne legyen politikus, senkinek sem kötelező. Aki olvasta a feljegyzéseket, láthatta, mi van a háttérben, és valószínűleg elveszítette minden illúzióját a független újságírásról. Megértem én persze, az újságíró társak visszafogottságát is, mert hát mégis csak a saját fészkükről van szó, nemde? Egy kicsit olyan ez, mint amikor a hóhért akasztják. Csak hát mégis kikívánkozik belőlem egy kérdés. Ha az egyik napilap főszerkesztője a botrány kapcsán azt nyilatkozza, megengedhetetlennek tartja, hogy lapjának profiljába beleszóljanak a politikusok az újságírók általi személyes lobbin keresztül, de ugyanúgy szerencsétlennek tartaná azt is, ha lapja újságíró-főszerkesztőjeként egy másik napilap helyzetét értékelné, akkor hogy a csudába követelheti nap mint nap a politikusoktól, közéleti személyiségektől, hogy véleményezzék, kritizálják, mondjanak helyeslő vagy elutasító választ egy másik politikustársuk tetteiről, nyilatkozatairól stb.? Nem sántít ez egy kicsit?
Bár nincsenek illúzióim azt illetően, hogy csupán egyedi esetről van szó, hiszek a tisztességes és független újságírásban, hiszem, hogy van ilyen. De ha mégis tévednék, igen nagy baj lenne ez mindnyájunk számára…
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
