A fenti cím persze nyomokban túlzást tartalmaz. De éppen csak annyit, amennyit a tegnapi szlovák-magyar kormányközi randevú turbékoló párocskájának nyilatkozatai is.
Amint arról korábbi híradásunkban beszámoltunk, július másodikán a két ország vezetői a további együttműködés kérdéseiről tárgyaltak – mégpedig nem eredménytelenül, hiszen több kétoldalú megállapodás is született. Igaztalan lenne tehát azt állítani, hogy teljesen üresek a lapok, még akkor is, ha az a bizonyos 25 új határátkelő, melyeket 2014 és 2020 között szándékoznak megnyitni, inkább egy éktelenkedő tintafolt azon a bizonyos lapon. Emlékeztetőül: a két állam – a kétes jogelődöket most figyelmen kívül hagyva – 1993. január elseje óta szomszédos egymással, ezen kívül – minő meglepetés – immáron közel egy évtizede tagjai az Európai Uniónak. Ahhoz képest, hogy tíz évvel ezelőtt a Dunában víz helyett is a határok légiesülésének olcsó szlogenje folyt, inkább arcpirító, semmint büszkélkednivaló „eredmény” ez a mostani „kétezerhúszig huszonöt új átkelő” szöveg.
No de a lényeg, hogy Orbán Viktor szerint új fejezet nyílott tegnap a két ország közös történelmében. Ez lehet hogy „odafönt” így látszik és a jó szándékot sem vitatom – legalábbis a magyar miniszterelnök esetében – azonban tök fölösleges új fejezeteket nyitva csapongani, amíg a korábbiak messze nincsenek még lezárva. Lehet itt bármekkora hangerővel nyomatni a (gazdasági) sikerpropagandát, új korszakot vízionálni és ami a legtaszítóbb: a szlovák vezetők irányában a beszéden kívül más célra használni egyik legfontosabb beszédszervünket, a nyelvet – a lényeg ettől még nem fog megváltozni. Magyarország a rendszerváltás óta a világon mást sem csinált északi szomszédjával szemben, mint folyamatosan gesztusokat gyakorolt. Amiért cserébe – a felvidéki magyar közösségen keresztül – azt kapta, amit kapott: csendes népirtást az iskolák, a nyelv és egyéb jogok elleni támadással, a magyar régiók felszabdalását, egy államfői kiutasítást, nemzeti jelképeink és történelmi személyiségeink megbecstelenítését, nyílt jogfosztást, kollektív bűnösség megerősítését, egy fiatal magyar diáklány meghurcolását. És még sorolhatnám. Ez mind annak a nagy könyvnek a lapjain szerepel, amelyben most Orbán Viktor új fejezetet kívánt nyitni. Csakhogy ez olyan nyilatkozatokkal aligha fog menni, mint amilyeneket tegnap hallottunk: „a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakmai bizottságok jól haladnak a munkával”.
Hát ez igazán örömteli hír, megnyugodhat minden meghurcolt kettős állampolgár, hogy a szakmai bizottságok a helyükön vannak és urai a helyzetnek, problémájukra pedig hamarosan megszületik a gyógyír. Fején találta a szöget Szávay István országgyűlési képviselő, amikor ezt az egészet a politikai abszurd humor kategóriájába sorolta: „Elkeserítő és kiábrándító, hogy ezen „új fejezet” nyitányaként a nemzeti elkötelezettségét szavakban mindig hangsúlyozó magyar kormány ismét a legmesszebbmenőkig megalázkodik Szlovákia előtt”.
És ez itt a kulcsmondat. Főleg annak fényében nehéz megérteni a szlovákokkal szembeni folyamatos meghunyászkodást – vagy ahogy Szávay írta: megalázkodást – hogy pár órával később az Európai Parlamentben Orbán keményen és határozottan kiállt a magyar nemzet létére törő sakálok ellen. Hogy (és miért) lesz a reggeli naposcsibéből délutánra büszke, harcias kakas?
Ez itt a kérdés…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
